Andris ül a bevásárlókocsiban, éppen mandarint válogatok, ő meg énekel, valahogy így...
... szeretem aaaaaaaaa mandariiiiint...
... szeeeeereeeeeteeeeem a maaaandaaaariiiint...
... szereteeeeem... aaaaa... MANDARIIIINT...
... SZEREEEETEEEEM... AAAAA... MAAAANDAAARINT...
anya, hallod, hogy szeretem a mandarint?
igen, kicsim, hallom
ez a mandarindal, neked énekeltem
Dáviddal nézegetjük az egyik kedvenc könyvét, a gyurmakönyvet (gyurmacsalád gyurmamindennapjai és gyurmakörnyezete), hirtelen rátenyerel az egyik oldalra, hogy ne lapozzunk tovább, szeme elkerekedik, örömében gurgulázik, miközben jelentőségteljesen bökdös egy képet. Nézem, mi az: gyurmatálban gyurmapattogatottkukorica. Dávid lelkesen gurgulázik tovább és villogtatja a szemeit, és hogy egyértelművé tegye, mit szeretne, elkezdi nyalogatni a gyurmatálas gyurmapattogatottkukoricát, és hallom, ahogy két nyalogatás között mondja: hamm-hamm. Merthogy ő már evett olyat (mea culpa éstöbbi) és ízlett neki. Jól van, kincsem, holnap pattogtatunk kukoricát, igazit. Azóta is kiakadt állapotban vagyok, hogy semmi kis képen felismerte a pattogatott kukoricát.
És az megvan, hogy Dávid is szokott énekelgetni? Halandzsanyelven dudorászik és közben riszál hozzá, haláli. Meg a múltkor nem tányéron kapta az almát, mert épp a tányérmosóban sorakozott az összes, ezért egy három rekeszes kekszes tálcára raktam, elfért a két kezében, ő pedig miután elfogyasztotta az almát, összegyűrte a puha tálcát és kivitte a konyhába, kinyitotta a mosogató alatti szekrény ajtaját és kidobta a tálcát - hiszen szemét. És tényleg az. Fogalmam sem volt arról, hogy Dávid tisztában van a szemetes, mint olyan lényegével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése