2013. december 27., péntek

Itt is egy karácsonyi szösz

Senki nem betegedett le karácsonykor, ezt most már ide merem vésni, most már karácsony után van.

2013. december 7., szombat

Nem, nem Mauritiusról jelentem

Milyen remek lenne arról írni, hogy az a legnagyobb gondom, miként piszkáljam ki a homokot a lábujjaim közül valamelyik mauritiusi strandon... Nos, a legutóbbi két hetet is betegen töltöttem, köhögőrohamokkal, lázzal, rekedten (nem, nem ágyban pihengetve), Andris már meggyógyult, talán megint összejön egy hét ovi az újabb betegségkör előtt, B. most mászik bele a köhögős nyavalyába, a legrosszabb lapokat viszont az én gyönyörű, egyszem másodszülöttem húzta: a múlt héten kapott oltás miatt belázasodott, sírósra-gyámoltalanra gyengült, pedig amúgy sem unatkozott, ugyanis kedd óta asztmás hörghurutot birtokol. Ez a kettő fasza kis kombináció így együtt. Ott fent az istenek vajon azt gondolják-é, baromira unatkozunk amúgy?
Úgy rémlik, szeptember óta, azaz három hónapja nem akadt egyetlen olyan napunk sem, amikor mindannyian egészségesek lettünk volna. És most kicsit görcsben a gyomrom, hogy ez a karácsonyunk is a betegségről fog szólni.

2013. november 25., hétfő

És megszólal a fiatal kritikus...

Tudom, lógok kommentekkel, levelekkel, bejegyzésekkel (senki nincs elfelejtve!), de ezt a rövidet most muszáj, mert annyira aranyos, és mert félek, hogy reggelre kimegy a fejemből.

Andris néhány másodpercig nézi-hallgatja P. Lilit, az első párbajozót a tegnap esti X-Faktorban, aztán komoly arccal közli a véleményét: "Ebből a néniből kifogyott a hang."

2013. november 20., szerda

Oviügy

Az őszi szünet plusz betegeskedés miatt az elsőszülött múlt héten ment először óvodába - csütörtökön és pénteken. Az ovi előtti néhány napban finoman masszíroztam a kis lelkét, hogy várja az ovit és fel se merüljön benne, hogy nem akar menni. Nagyon lelkesítő tudok lenni, de tényleg. A sarj mindkét napon berobbant az oviba, szinte hátra sem nézett az apjára, ment be a többiekhez. 
Csütörtökön minden klassz volt, az óvónénik megdicsérték mindenféle dologért, a legnagyobb hatást az gyakorolta rájuk, hogy Andris villát (!) kért a tésztaebédhez, amely segédeszközzel aztán gyönyörűen falatozott. A nagycsoportosok többsége még kanállal sem eszik szépen, ezért találták lenyűgözőnek Andris tevékenységét. És azt még nem is tudják, hogy a kisfiam kb. másfél éve használja a villát, a hétvégén megint ő karikázta a virslit éles felnőttkéssel. Dávid is szépen eszik kanállal-villával, és ebben igazából semmi csoda nincs, annyi az egész, hogy amikor kirántották a kezemből a kanalat önálló tápanyagbevitel céljából - én hagytam őket. Sőt, a két-három kanál mellé (pár a földön landolt és nem akartam mindig kirohangálni evőeszközért) letettem a villát is. És soha nem sürgettem őket. Kísérleteztek, lassan, maszatosan ettek. Feltakarítottam utánuk. Mindkét fiam villát szokott óhajtani a rizshez is. Ha pálcikánk lenne itthon és használnák a kajához, már azzal is korrekt módon ennének, ebben biztos vagyok. Nagyon büszke vagyok rájuk emiatt is. Az egyik anyuka mesélte, hogy a bölcsis kislányánál rendszeresen felemlegették a gondozók, hogy nem eszik szépen. Ez azért hülyeség, mert majd megtanul, nem? Fontosabb, hogy landoljon  valami a szájában és sikerélménye legyen. A fiaimat úgy nevelgetem, hogy az élet minden területén saját erőfeszítésből fakadó sikerélményhez jussanak. Expedagógusként is tudom, hogy az intézményekben nem feltétlenül erre helyezik a hangsúlyt, szóval, így legalább lesz miből lefaragni az exkollégáknak, hehe.
Pénteken egyszer-egyszer pityergett a gyerekem, pl. amikor odaértem, mert azt mondtam, hogy mire befejezik az ebédet, ott fogom várni az ajtó előtt Dáviddal, és mire befejezték az ebédet, nem vártam az ajtó előtt Dáviddal, és hiába mondták, hogy x óra y percre menjek, korábban végeztek mégis. Belenéztem Andris szemébe és elmondtam neki, hogy nem én késtem, ők ettek gyorsan. Ettől függetlenül nem volt jó érzés, hogy láttam a gyereken: elszomorodott, mert várt, megígértem, de nem voltam ott. Az sem volt jó érzés, hogy már megint azt hallottam, hogy hosszú neki az ebédig tartó időszak. Hát, könyörgöm, a többi kicsinek nem? Úgy tudom, a többi kicsi szülei dolgoznak, nincs kistesó a láthatáron és egyik sem volt bölcsis. Azért, mert én itthon vagyok Dáviddal? 
Egyébként az ovi úgy kezdődött, hogy minden remekül ment: Andris már szeptembertől járhatott hetente egyszer, egy-egy órát volt bent, de aztán annyira tetszett neki, hogy a másfél-két órát is bevállaltuk kb. két hét után, ami szerintem teljesen reális. Így heti három napot járt óvodába, az ottebédelés a korábbi reggeli kezdéssel csak a múlt héten indult be - és holnaptól folytatódik. Heti egy nap nem jár oviba, ha esik valami nagycsoportos program az adott délelőttre, akkor azon a napon sem, de ez utóbbi nem túl gyakori.
Az egyik nap Andris jobb csuklóján piros foltot realizáltam és ahogy alaposabban szemrevételeztem a folt pirosságát és kiterjedését, feltűnt, hogy az egy gyerek keze nyoma körbe a csuklóján. Azért ugrott össze a gyomrom, mert nekem a három év alatt egyszer sem sikerült úgy megfognom a gyerekeket, hogy ujjlenyomat maradjon utána, holott pl. az orrszívás ellen mindkettő ádázul küzdött, elég szorosan le kellett fogni őket. Andris csuklóján a gyerektenyérnyi folt 24 órán keresztül nem tűnt el. Ööö... kicsit erősen megszorították az oviban, igen. 
Andrisról azt kell tudni, hogy hatalmas fantáziája van, ha megkérdezitek, mit csinált az oviban, az általa felsorolt öt tevékenységből három biztosan nem valósult meg (teszem azt, hogy befogtam az orromat és lebuktam a víz alá és jött egy cápa és úsztunk, vagy hogy jött egy robot és belecsípett a karomba, vagy hogy az építő bácsi rátette a létrát a lábamra), így eltartott egy darabig, amíg kiderült, hogy focizás közben megfogta a kezét egy lány. Az óvónénik azt mondták, nem láttak semmit, én nem akartam megfogalmazni ama véleményemet, hogy x darab, a teremből kiszabaduló, a focizást komolyan gondoló nagycsoportos közé talán nem kellene beengedni y darab kisembert. Az is előfordult párszor, hogy az én Andris fiam gondolt egyet és az udvaron elindult a számára érdekesebbnek tűnő játékok felé, ott pedig rászóltak, hogy nana. Anya, én elkószáltam, így Andris. Naivan azt gondoltam, hogy az ovi udvarán azért leledzik rengeteg játék, hogy a gyerekek játszhassanak vele, de nem. És énhülye, ugye, mindig arról meséltem az ovi udvarára vágyakozva bekukucskáló Andrisnak séta közben, hogy milyen jó lesz ősszel itt játszani ezekkel a szuper játékokkal meg a többi gyerekkel. Na, kiderült, hogy az udvar le van osztva a csoportok között, pl. egy kiscsoportosnak három évet kell várnia, ha bele akar ülni a farepülőbe. És ha megy haza az aprójószág, akkor sem sétálhat be az udvari játékok közé. Értem én, hogy könnyebb így szemmel tartani a gyerekeket, de Andristól is azt várták, hogy az udvaron - a focipályáról nagyrészt kiszorulva - érje be egy hintaszerűséggel, egy lefedett homokozóval, néhány fával és egy labdapalánkkal. Az én fiam nem tudja magát elszórakoztatni azzal, hogy harminc-negyven percig a porszemeket bámulja a levegőben. Legalább adtak volna alá egy kismotort (van a csoportnak), legalább nyomtak volna a kezébe valami homokozó felszerelést (van a csoportnak), legalább gurítottak volna hozzá egy másik labdát (van a csoportnak). A tavasz és főleg a nyár arról szólt nálunk, hogy a játszótéri anya-apa-gyerek közösségünk reggel 8-9-től a játszótéren múlatta az időt délig, aztán délután megint kint voltak az anyák / apák a gyerekkkel 2-3 órát. És meglepett, de én is nagyon élveztem, hogy ennyit vagyunk a szabadban, hogy a gyerekek gyerekközösségben játszanak, hogy jófej szülőkkel tudok beszélgetni. Mindkét gyerekem arra kóricált a játszótéren belül, amerre akart, és amíg nem zavart a tevékenységgel mást, azt csinált, amit akart. Mezítláb, pólóban-kisgatyában. Totál szutykosan raktam be őket a fürdőkádba, zuhany, kaja és alvás után meg jött a játszóterezés második köre. Nem könnyű ez amúgy, de jó volt, szívesen csináltam.
Szóval, Andrist bántották, mert azért egy ilyen csuklófogás fáj, rászóltak többször, eltűnt a nyári gyerekközösség, az anyja otthon maradt a kistesójával és szembesült azzal, hogy oviba nem csak abban az esetben kell járnia, amikor úri kedve úgy tartja, így a fiam kitalálta, hogy nem megy oviba. Mivel maga az oviba járás heti három alkalommal egy-másfél óra volt, a mélypont is később jelentkezett. Meggyőződésem, hogyha Andris kiscsoportba járhatott volna, beszippantja magába a vele egykorú közösség és egy-másfél hét alatt túljut a beszokáson, és már ott is ebédelne&aludna régóta. Andris olyanokat válaszolt ama kérdésemre, hogy miért nem akar oviba menni, hogy pl. csúnya az ovi, anya. És ezt azért, mert A Postás Nénivel egyszer összefutottunk és A.P.N. hosszan ecsetelte, hogy miért csúnya az ovi újonnan lefestett fala. Oké, nekem is jobban tetszene, ha mindenféle színes és vidám dolgot festettek volna az óvodára. Két hét is elment, mire Andris elfogadta tőlem, hogy nem csúnya az ovi fala. Minden anyai ösztönömet és diplomáciai érzékemet latba vetettem, hogy a kisfiam lelkében elsimogassam a fájdalmakat, kételyeket, hiányérzeteket. A szívszorító az volt, hogy egy idő után a mi a baj az ovival? tartalmú beszélgetéseknél egyre többször mondta, hogy azért sírtam, anya, mert kerestelek és nem találtalak. És sokszor sírva jött haza az óvodából, és egyáltalán nem akart lemenni az udvarra. Az óvónénik azt mondták, hogy Andris nagyon érzékeny kisfiú, elég lesz neki a 30 perc ottlét... Ezzel soha nem értettem egyet (mármint a 30 perccel), mert így csak erősödött volna Andrisban az, hogy járok is oviba, meg nem is, úgyhogy ezt nem engedtem, az egy-másfél órát továbbra is bent töltötte. Az érdekes az volt, hogy egyrészt az összes ösztönöm azt súgta, hogy hiba lenne kivenni Andrist az oviból, mert éreztem és láttam rajta pozitív hatást, másrészt meg este velem / rajtam akart aludni és egy időben mindig engem keresett a lakásban, pl. ha a nagymamás napon nem látott, mindig megkérdezte, hogy hol van anya? Nem pisilt be, nem rágta a körmét ésatöbbi. A dadus és az óvónénik kicsit jobban odafigyeltek rá, miután az igazgató elmondta nekik, hogy megkérdeztük, van-é hely a kiscsoportokban. A mai napig figyelnek rá, de azt a valódi beszippantást nagyon hiányolom. Azért adtuk be Andrist vegyes csoportba, merthogy ha ilyet indítanak, biztos akad tervük is arra, hogyan integrálják a kicsiket. A kicsiket, akiknél fizikailag kétszer olyan nagyok a nagyok... 
Ügyesen és finoman kellett cirógatnom Andris lelkét ahhoz, hogy elfogadja, oviba kell járnia. A nagyszülős napokat átalakítottam úgy, hogy csak mi ketten legyünk otthon legalább egy órát és kizárólag vele foglalkoztam. Látta, hogy Dávid elmegy a mamával, és most végre ő marad otthon anyával. Direkt vettünk tortát és innivalót a szülinapjára, hogy az oviban megvendégelhesse a pajtásait. Mindenki rá figyelt egy kicsit, megtapsolták-megünnepelték. Ez nagy élmény volt számára, jólesett neki. Szerettem volna, ha nem egy valahonnan előtúrt plüsselefántot ajándékoznak neki, hanem pölö egy gyerekek által készített papírakármit, mint a nyílt napon, de ez csak az én megjegyzésem, Andris örült a leszakadt farokbojtú elefántnak, igaz, csak egy-két napig, mert ő nem plüssállatrajongó. B. meg leizzadt egyszer-kétszer a reggeli ovis hisztiknél, merthogy ilyesmi is volt, de Andris mindig bement a csoportba. Itthon is megesett egy-egy nemmegyekovibahiszti, de mindig elindult, mert jól kezeltük a helyzetet. (Írok még egy fegyelmezős-büntetéses posztot, bibibi, nehogy azt gondoljátok, nem tudok fegyelmezni-büntetni és nem boldogulok a gyerekekkel. De igen, csak a nehezebb / baromi nehéz időszakokról szoktam írni, arról meg nem, mikor minden hisztit remekül lekezelek.)
Ja, hiányolom azt is, hogy hazahozza az s.k. barkácsolt dolgait. Egy színezésre hazaadott teknősrajz és egy parányi gyurmacsiga a termés eddig, a novembernek pedig mindjárt vége. A kiscsoportosok szülei elmesélték, hogy rengeteg kézműves apróságot visznek haza a gyerekeik. Nekem nem a darabszám hiányzik, hanem Andris élményének az elmaradásától félek. Az is fura, hogy az óvónénik még nem voltak nálunk családlátogatáson, és amikor Andris elkezdett oviba járni, néhány papíron megadott személyi adaton kívül semmi mást nem kértek róla. Se egy anamnézis, se semmi más. Ja, de, hogy allergiás-é valamire. Senki nem kíváncsiskodott, hogy milyen gyerek. Az óvónénikkel szemben egyébként nincs negatív érzésem, csak rögzítettem a tényeket, és bízom abban, hogy lendületet vesznek a dolgok. Látom, hogy Andrissal is kedvesen bánnak, és a dadusnak hálás is vagyok, amiért ölbe vette Andrist a nehéz időszak alatt, meg velünk is szoktak váltani egy-két kedves szót. Lehet, hogy valóban pusztán ennyi szokott történni az ovikban, és nekem nagyok az elvárásaim, passz. Lehet, hogy jövőre, amikor Andris 'rendes' kiscsoportos lesz az ő vezetésük alatt, ömlenek haza a kreatív cuccok és a legklasszabb helyen fog mókolni az udvaron.
Még a betegsége előtt a játszótéren együtt majomkodott az egyik nagyon kedves csoporttársával, és láttam, milyen pici a nagyfiúhoz képest. Végtelenül büszke vagyok Andrisra, hogy ilyen ügyesen megállja a helyét a csoportjában és elkezdett beilleszkedni. 

P.S.: Aztán majd Dávidról is írok egy csomó mindent. Jajj, a kedves olvasók nehogy abba az illúzióba ringassák magukat, hogy ő a csendes jófiú a családban.  

2013. november 17., vasárnap

Sir Andrew lelkivilágáról, azaz komment helyett

A bejegyzés margójára annyit, hogy a mostani fordulóban Dáviddal betegeskedtünk együtt, tőlem kapta el a köhögős nyavalyát, szegénykém mini Darth Vader-ként szuszogott-szörcsögött, napi 6-8 orrszívással próbáltam elősegíteni a könnyebb légcserét, amit nem igazán értékelt, megvadult ménesként küzdött, mintha az életéért harcolt volna, hatalmas fizikai erő van benne. Én még mindig köhögök, bár már nem érzem úgy, hogy hátba rúgtak plusz hasba, ki kellett volna feküdni a betegséget (haha, kétszer tudtam kidőlni), meg egyáltalán nem beszélni bucira dagadt torokkal, de melyik anyának jár ez a luxus, hüm?
Rengeteget kellene írnom a kommentboxba, ha válaszolni szeretnék a hozzászólásaitokra, így lesz most egy bejegyzés, nem baj, ugye? Andris amúgy nehezen viseli azt is, ha pölö hétvégén reggel nem kelek fel, mert lázas vagyok, és B. oldja meg a reggeli szolgálatot (egyiknek pisiltetés, másiknak tiszta pelenka, mindkettőnek-mindháromnak reggeli, kicsi reggeli tévézés, ennyi az egész tennivaló), bár B. már ebben is le- és kimerül, néha meg kiborul, de komolyan. Szóval, ha beteg vagyok, a nagyfiam ilyenkor szinte kezelhetetlen, minden ellen tiltakozik, az apjával meglehetősen agresszív, és nekem ez azért fura, mert nehogy már ennyi időre ne tudjon elszakadni tőlem. Régóta gond nálunk, hogyha B. hazaér a melóból hétköznap, meg itthon van hétvégén, akkor Andris megvadul. Nem tudom pontosan, miért. Az apahiányt tartom a legvalószínűbbnek, mert B. hét közben nagyon kevés időt tölt a gyerekekkel, este fél hét-hét körül ér haza, Andris pedig a büntető gyerektípusba tartozik, nagyon nehezen bocsát meg neki. A másik eléggé valószínű ok, hogy B. nehezen tart lépést a napirendünkkel, ezért az hétvégén felborul. 
A tegnapi nap egyébként annyira jellemző Andrisra: Mindenre nem-et mondott, minden piszlicsáré dologra is, pontosabban azt, hogy NEM AKAROOOOMMMM!!! És direkt provokálta mindkettőnket, és direkt tesztelte, meddig mehet el adott esetben. Hihetetlenül fárasztó, ráadásul sikoltozik meg éles hangon visítozik hiszti közben. Ha zen vagyok, akkor meg ezerrel rohamoz, hogy kibillentsen a zenségemből. Úgy képzeltem, a dackorszak lassan lecseng, de azt látom, hogy most erősödik, basszus. 
A nehéz helyzeteket amúgy először 'szép szóval' próbálom rendezni: elmagyarázom neki röviden és számára érthetően, miért nem jó az, ahogy aktuálisan viselkedik éspervagy humorral feloldom a feszültséget éspervagy elterelem a figyelmét. Ez legtöbbször beválik azért. Ha hármasban vagyunk a gyerekekkel, könnyebb vele bánni és együttműködik. Ha B. itthon van, teljes az őrület, ráadásul B. még nem tudott átváltani a fegyelmezésben a fenti 'szép szó'-ra, nem egyszer rá kell szólnom, hogy pl. ne kiabáljon mindenféle kicsinység miatt a gyerekkel, ami nyilván nem helyes részemről sem, viszont ha nem tenném, teljesen elmérgesedne a helyzet. B.-vel próbálom megbeszélni az Andrisnál bevált módszereket... Hát, igyekszik-igyekszik, de több dolgot még csiszolni kell. Tudom, hogy ő is elfáradt ebben a három évben, meg az ő agya is eldurran Andris ezredik idegesítő húzása után, meg férfi, dolgozó férfi, aki nem rezeg annyira együtt a gyerekekkel, mint én. 
Nemrég rábukkantam egy nagyon hasznos könyvre a könyvespolcomon, Jo Frost Szuperdadájára. Ez az új Bibliám, rengeteg jól hasznosítható tippet ad J.F., úgy rémlik, anno gyermektelenül láttam is pár részt a Szuperdada sorozatából. A könyvet Dávid születése előtt vettem meg, most jutott eszembe, hogy akár el is olvashatnám. Ugye, nem titok, hogy nem vagyok a kicsi ütés híve sem. Kipróbáltam, de nekem ez nem megy, hogy ráütök a gyerekre, egyrészt nem akarok neki fájdalmat okozni, másrészt azt szeretném, ha nem az ütés lenne a konfliktus megoldása. Mivel nem hiszek benne, nem tudom alkalmazni. Az meg majd 30 év múlva dől el, hogy amiben most hiszek és amit most csinálok, mennyire vált be. J.F. több hasznos módszert is bemutat a fegyelmezésre, de Andrisnál egyik sem vethető be, pl. lehetetlen sarokba állítani, mert rögtön üvöltve összecsuklik, mint egy rongybaba, hogy ne tudjam a sarokba vinni, ha mégis sikerül, az már odavonszolás, ami szintén erőszak és rosszul esik, a sarokból pedig megpróbál kitörni hatalmas hiszti keretében, bőgve-ordítva mindent megtesz azért, hogy eltűnjön onnan, szóval, olyan nincs, hogy leül a sarokba és elgondolkodik. Dráma van mindenből, és azt sem lehet, hogy negyedóránként leszidom, megbüntetem. Szeretném érteni, hogy honnan van benne ez a rengeteg ellenállás és tiltakozás, egyelőre gőzöm sincs. Talán a sok kicsi frusztráció adódik össze. 
Azt, hogy ő milyen ügyes nagyfiú, kezdettől fogva sok-sok apró feladattal erősítem benne, pl. a segítségét kérem (tartsa nekem a porszívó csövét, amíg kiszívom Dávid orrát), kicsi küldetéseket kap (hozza ki a kamrából ezt meg azt), és felnőtt feladatokba is bevonom, ma a sütés előtt ő karikázta fel a virslit - felnőtt késsel. És nagyon büszke voltam rá, mert ügyesen bánt a késsel (megtanítottam, meg pici kora óta műanyag kést használunk gyurmázáshoz, úgyhogy tudja, mire kell figyelnie, és azért lesem, mit ügyködik). Nálunk gyakori a dicséret, a sok puszi /ölelés, az, hogy elmondom, mennyire szeretem. Jó, B. még dolgozhatna ezen is, bár egyre ügyesebb, de ne felejtsük el, hogy ő férfi, benne nincs úgy kódolva a szeretgetés, verbális cirógatás, mint a nőben. Aztán persze van olyan, hogy Andris nem akar segíteni. Ja, és a vitamint azért nem rakom magasabb polcra, mert mindkét gyerekem teljesen tisztában van azzal kicsi kora óta, hogy mihez szabad hozzányúlni és mihez nem, és az, hogy Andris csakazértis levette a polcról, az azt jelenti, hogy bibibi, levettem, na, most mit lépsz? Dávid úgy játszik pl. a konyhában, hogy csak a fémfedőket veszi ki a szekrényből, az üvegfedőket nem, mert megbeszéltük, hogy az üvegfedőkhöz nem nyúlhatnak. És betartja ezt a szabályt. És lehetséges, hogy sokan felhorkannak és záporoznak majd a  'micsoda felelőtlen anya vagyok' kommentek, de nálunk a mosó- és mosogatószerek is az adott mosdó alatt vannak, és nem félek, hogy hozzányúlnak, mert tudják, hogy nem szabad. Nekem ez így könnyebb, mint mindent olyan magasságokba pakolni, ahol a gyerekek nem érik el. A kézműves fészkemhez sem nyúlnak, mert az is nem-szabad-terület. És betartják. Ha nem, az szándékos hadüzenet a részükről. Mindkét gyerekem szépen eszik villával is (pl. tésztát, rizst), mert megkaphatták, kipróbálhatták, Andris pedig már egészen jól bánik az ollóval - felügyelet mellett, natürlich. A fiúk sok-sok dicséretet zsebelnek be akkor is, ha jól viselkednek, szépen játszanak együtt, ha nincs balhé. 
Úgy látom, Andrisnak soha nem elég belőlem, ahogy Dávidnak sem, és az ovinál ugye nem tudtam azt mondani, hogy azért kell oviba járnia, mert visszamegyek dolgozni. Az oviról írok hosszabban, mert az se semmi történet. Nagyon okosan kellett megválogatnom a szavaimat, hogy Andris elfogadja az ovit és akarjon oviba járni. Mivel itthon maradok Dáviddal, úgy alakítottam át a nagyszülős napokat, hogy Andrissal kettesben tudjak maradni egy órácskát, és ilyenkor kizárólag vele foglalkozom. Amúgy sincs összhangban a két gyerek napirendje, így ha az egyik alszik, csak a másikkal vagyok, ergo mindkettőnek van saját anyaideje, és pl. Dávid fürdetése alatt is szoktam Andrissal játszani. Szerintem jogos, ha le szeretnék ülni hétvégén egy órára pl. a megrendeléseken dolgozni, Andris azonban ezt is nehezen viseli, 15 perc után általában mindkét cápa beszivárog hozzám valamilyen ürüggyel. Igazából Dávid az, aki kaphatna több apa- és anyaidőt, és sajog is a szívem emiatt, ő viszont ebbe nőtt bele - és lett nagyon-nagyon önálló, egyedül is ügyesen elmókoló kisfiú. Az oviról még annyit a rövid verzióban, hogy a héten jutottunk el oda, hogy Andris bent ebédeljen. Szeptember óta heti 3 nap járhatott oviba, abszolút hittem, hogy ugyanolyan lesz a beszoktatás, mint a kicsiknél, az óvónénik azonban csak a napi egy óra ovis tartózkodást támogatták, szóval, Andrisnál elnyúlt a beszoktatás, nem is igen tudott mit kezdeni azzal, hogy jár is oviba, meg nem is, sőt, kaptam olyan jelzést is, hogy nagyon érzékeny kisfiú, csak 30 percre vigyem be... Jó, mi? Ha a gondozókon múlik, Andris még most sem ebédelne ott. Fene tudja, egyáltalán fog-e valaha bent aludni. És a többi kicsinek nem hosszú a reggel 8-tól déli 12-ig tartó időszak? Arra nem szeretnék gondolni, hogy azért csak Andrisnál akartak rövidíteni az ovis léten, mert én úgyis itthon vagyok Dáviddal. Az a baj, hogy az ovi miatt valamennyire átmeneti hétköznapi napirendünk van, amit sokkal jobban át tudnék szervezni, ha végre Andris is bent aludhatna. Ehh, most nem írok a többi furcsaságról, majd a következő posztban.
Dávidot még szoptatom, legtöbbször fekve kábé augusztus óta (végre!, végre!, végre!), ami nekem nagy könnyebbség (és végtelenül jó érzés mindkettőnknek), el tudom azonban képzelni, hogy Andris ezt zokon veszi. Az biztos, hogy óriásit hibáztam Andris elválasztásánál, erről is szeretnék írni még, a lényeg az, hogy úgy mentem szülni, hogy Andris a terhesség végéig kapott cicit, még szülés után is megszoptattam egyszer, lett is egy tehénistállónyi tejem. A szoptatást nagyon sokáig őrület kísérte, Andris azt is nehezen fogadta el, hogy csendesen játsszon mellettünk, szándékosan hangoskodott, hogy megzavarja Dávid etetését. Úgy látom, hogy a féltékenysége kevésbé intenzív azóta, hogy Dávid partnere tud lenni a játékban, ugyanakkor még mindig hihetetlenül komisz és agresszív Dáviddal szemben, ha éppen olyanja van, és sajnos gyakran van olyanja. Nem érdekli, milyen fájdalmat okoz Dávidnak egy-egy megmozdulása, hajmeresztő dolgokat csinál, mert nem gondol még bele, ugye, minek mi a következménye, nem is tud belegondolni. Hiába mondjuk neki, hogy ez fáj, mintha nem tudná, mit jelent a szó. Mivel mindig Dávid kapja az ívet, őt kell vigasztalni, ez pedig Andris számára nem jó üzenet, de nem vigasztalhatom őt, ha éppen a földre rántja az öccsét... Persze ő is ugyanolyan hangosan bőg, mint Dávid. Ja, és végtelenül irigy az apjával és Dáviddal szemben, valószínűleg ez nem igazi irigység, a jelenség viszont az, hogy kitépi Dávid kezéből az éppen nála lévő játékot, mert az az övé (hónapok óta nem akarja elfogadni, hogy nem vesszük el mástól azt, amivel éppen játszik), az apjának meg nem ad egy szem kekszet a sokból, mert az az övé (a közös kekszes tálkát kinevezte sajátjának). A játszótéren persze mindenkit körbekínál a nálunk lévő almával, akármivel. 
És ha már a kommentekben előkerült a horoszkóp, hadd adjam át a szót Ezo Terka énemnek. Az sem titok, hogy a 'normális' ezotéria közel áll hozzám, hiszek abban, hogy a komoly horoszkóp komolyan vehető szempontokat villant fel, és a gyerekeimmel való bánásmódomat befolyásolja az, hogy mit mondanak róluk, a hozzájuk hasonló gyerektípusokról az asztrológusok. Önmagam megismerésében és elemzésében is élek a horoszkóp információival, és úgy gondolom, hogy egy szülőnek minél több szempontból kell megismernie a gyerekét (meg saját magát), hogy könnyebben boldoguljanak az életben, hogy könnyebben boldoguljanak egymással, és az asztrológia csomó hasznos tippet adhat. Andris Mérleg, Dávid Rák, a kínai horoszkópjuk azonban sokkal pontosabb képet fest róluk: Andris Tigris, Dávid pedig Sárkány, azaz a két dudás egy csárdában tipikus esete. Alapvetően mindkettő energikus, határozott, erős egyéniség, gyakori az egymásnak feszülés, és tényleg. Mi B.-vel feleannyi energiát sem birtokolunk, mint a gyerekek, és pölö emiatt is fárasztó velük lépést tartani, más típusú emberek vagyunk, mint a gyerekeink, és így nem könnyű a közös hang megtalálása, néha elviselhetetlenül sok az az ingermennyiség, ami a gyerekek felől bombáz minket. Az meg már ugye mélyebben megy bele az ezotériába, hogy két nyugodtabb típusú ember miért kap két energiabomba gyereket, mit kell tanulni a szülőknek a gyerekek által és a gyerekeknek a szülők által. Mindig mondom, hogy a szülőség a legjobb önismereti tréning, ha a szülő nyitott ilyesmire. Az biztos, hogy olyan küzdelmes, stresszes, sírós, kiabálós, elégedetlenkedős, szabadságmegvonós évem még soha nem volt, mint az idei. És a 2013-as az én évem a kínai asztrológia szerint, az enyém, bahhh.     

2013. november 13., szerda

Mert nekem betegen, bedagadt torokkal is kiabálnom kell

Most megint Ranschburgot lapozgatok, mert a drága, infúzió nélkül is egész jól meggyógyult elsőszülött kisfiam továbbra is az őrületbe kerget, és szeretném látni, hogy normális-é az, amit a Sir csinál. És egyelőre úgy néz ki, teljesen normálisan viselkedik, azaz az életkorának és a születési rangsorban elfoglalt helyének megfelelően. Ezek után nyilván az a kérdés adódik, hogy milyen túlélési stratégiát dolgozzak ki, ha nem akarok minden egyes nap kiabálni vele. 
Elmesélem, mi a gond hónapok óta. Az ovit és a testvérféltékenységet most nem zongorázom végig, sorra fog kerülni az is, persze ne rózsaszín felhős bejegyzésre számítsatok. Nálunk mindig a legdurvább történik, maradjanak velünk a kedves olvasók, haha.
Szóval, ma is szarul voltam, ez egy újabb betegséghullám, köhögök ezerrel, legszívesebben aludnék egész nap, fáj a torkom, ha lehet, inkább nem beszélek, mert köhögnöm kell tőle. Nem vágytam arra, hogy ilyen állapotban fegyelmezzem Andrist, mégis kiprovokálta magának, aztán bőgtem egy nagyot, mert annyira sajnáltam magam. Amikor már csak szipogtam, hallottam Andrist, hogy azt mondja Dávidnak, gyere be a hálószobába, onnan jön a sírás... Dááááviiiid, ne arra menj, ott van anya a szobában... gyere utánam, nézzük meg. És amikor bejöttek a gyerekek, Andris az egyik sztoriját kezdte magyarázni (nagy dumás, ömlik belőle a szó és hatalmas a fantáziája), és láttam rajta, hogy hiába mondom el neki, miért sírtam, nem veszi az adást, vagy ha veszi is, tulajdonképpen tojik rá, hogy szomorú vagyok, mert különben miért kellene kiabálnom vele hónapok óta ugyanazokért a dolgokért... 
A konkrét történés az volt, hogy vettem neki Marslakócska vitamint (hasonlót ehhez, gumicukorra hajaz), amit tegnap látványos hisztivel elutasított, ma azonban elfogadta és többet is be akart habzsolni belőle. Órákon keresztül vissza-visszatértünk arra a témára, hogy ő kinyitja a dobozt és kivesz magának még marslakócskát, én meg elmondtam aranyosan, hogy miért nem lehet bezabálni egyszerre a  doboz vitamint. Hihetetlen rámenős a kissrác, valóban órákon keresztül képes visszatérően nyúzni valami olyasmivel, amit nem engedünk meg neki, és ez igen idegölő tud lenni minden zenségem ellenére, utálom, ha ezerszer el kell mondani ugyanazt, százszor még oké, de ezerszer, basszus. Épp etettem és altattam volna Dávidot, már elhelyezkedtünk a tevékenységhez, amikor Andris beüvölti az étkezőből a gyerekszobába, hogy anyaaaaa, nézd mi van a kezemben, kinyitottam a doboooozt!  Kirohantam Dávidtól, a nagyobbik sarj meg vigyorogva ült az asztalnál a polcról lehalászott vitaminos doboz előtt, kezében lóbálta a két nyamvadt marslakócskát. És tudom az agyammal, hogy szándékosan provokál, hogy nem jó, ha kiabálok, mert pontosan arra megy ki a játék, hogy vele foglalkozzam, de nálam ilyenkor elszakad a cérna. Hiába tépem a számat órákon át, ő meg csak mondja-mondja, bennem megy fel a pumpa, és amikor csakazértis megcsinálja a nemszabad dolgot, kivárja, hogy épp nem nézek oda és CSAKAZÉRTIS véghezviszi azt, amit akar, akkor már nincs önuralmam. Olyan rohadt türelmes vagyok vele már másfél éve az esetek 80%-ában, tiszta zen meg ilyesmi, a 20%-ban azonban érzem, hogy kiabálnom kell, különben szétrobban a fejem a feszültségtől.  Ő persze max. hangerőn bömböl és jön azzal, hogy anyaaaa, vigasztalj meg... Baszki, és engem ki fog megvigasztalni?
Nem egy ilyen eset történik egyetlen nap, hanem öt-tíz, és nem értem, mi a fene hajtja ennyire abban, hogy mindenáron megcsinálja azt, amit nem szabad. Életkori sajátosság és vérmérséklet, így a Ranschburg. Oké, köszi, és túlélhető? Az a baj, hogy igazi haraggal haragszom Andrisra, bár próbálom minél előbb túltenni magam az incidenseken, a nyolcadik balhé után azért legszívesebben világgá rohannék és fogom a fejemet, hogy mi a túróért kellett nekem gyerek... És nyilván ezek az érzések elmúlnak, de maga az a tény, hogy hónapok óta minden napunk tele iszonyatos hisztivel járó csatákkal, az baromira kimerítő. Idegileg és lelkileg ebben nagyon elfáradok, és amikor gyerekekről álmodoztam, sejtettem, hogy nem habos-babos leányregény lesz a családozás, erre a feszültségre, küzdelemre nem számítottam. És ráadásul úgy, hogy demokratikus családi légkörben (by Ranschburg) neveljük a fiúkat... 
Többféle módon próbáltam beszélni Andrissal, igazából semmi nem hat rá, se a szép szó, se a büntetés. Hangulatától függ, mennyire működik együtt, ha olyanja van, akár egy szimpla pisilésből, sétához való felöltözésből is totál hangerőn kivitelezett hisztit kerekít. Borzalmas. Igazából az a borzasztó, hogy egy 3 éves és 1 hónapos kisember ilyen feszültséget tud generálni, és szinte megállás nélkül provokál, ha nem az történik, amit ő akar. Nekem ez sok, így másfél év dackorszak után meg pláne sok. Normális, viszonylag nyugodt családi életet szeretnék, nem pedig kiabálni, fegyelmezni. És arról is írok majd, hogy Dávidra milyen negatívan hat Andris agressziója. Nyilván olyasmiről is be tudok számolni, hogy nagyokat nevetünk a gyerekekkel, a két gyerek egymással játszik szépen, Andris puszilgatja Dávidot ésatöbbi, és majd be is számolok, csak egyelőre a negatívumból van több. 
A vicc persze az egészben az, hogy Andris csak itthon ilyen, az oviban, a játszótéren, ismert / ismeretlen társaságban ő az az Andris, akibe én is szerelmes vagyok: kedves, aranyos, humoros, segítőkész és még sorolhatnám a pozitív jelzőket. És amíg ez a helyzet, addig rendben van a dolog, az lenne gáz, ha külső terepen is hozná azokat a negatív megnyilvánulásait, mint itthon. Idegen helyen szót fogad, itthon nem ismeri fel azt a szót, hogy 'nem', illetve 'igen'-ként definiálja. Mindig húzom a lelki számat és valószínűleg nem annyira őszinte a mosolyom, ha valaki megdicséri a jól nevelt gyerekeimet pl. az utcán, boltban, mert a lelki füleimben még mindig visszhangzik a dicséret előtt itthon 1-2 órával kivitelezett, nem kevés magas hanggal, kiabálással és visítással járó legutolsó balhé.
Gyerekek, az a helyzet, hogy elegem van. 

2013. november 11., hétfő

Az állapotunkról

A gyerekes blogokban egy csomó horrorsztorit olvastam anno, hogy hogyan pingpongoznak a családtagok a betegségekkel heteken keresztül. Nem akartam ilyet sohasem, de az istenek másképp döntöttek. Most is beteg vagyok, már megint beteg, és még nincs vége, mert B. még mindig táppénzen (a szemével el sem jutott a szemészetre, nem bírt felkelni az ágyból), Andrist meg holnap visszük dokihoz, hogy kell-é néki kórházi infúzió vagy sem. Legyengült a hányástól-hasmenéstől, egyáltalán nem önmaga, alig akar enni-inni. Sokszor csak fekszik az ágyon és bámul a semmibe. A vasárnapi fogyasztása kábé 15 szem szőlő volt, meg 2x2 falat rizses hús / szalámis kenyér, pár ropi. Ennyi. És ezt csinálja már két napja, semmivel nem tudom rávenni arra, hogy egyen. Csak azért iszik, mert negyedóránként az orra alá dugom a poharát. Egyedül Dávidnak nincs semmi baja, talán az anyatej miatt, hihetetlen bombaformában van a kiscápa. 


Itt éppen közös kukásautólesésben vesznek részt a fiúk, már a kicsi is extázisba esik, ha meghallja a kukásautót, boldogan rikoltoznak és integetnek a kukásbácsiknak, ha pedig épp lent vagyunk, követjük a kukásautót a szemétbegyűjtő körútján... Nem meglepő, hogy Dávid első öt szavának egyike az 'autó' volt. 

2013. november 6., szerda

Mondjam vagy mutassam?

Egy kis szünet után újabb összcsaládi gyengélkedés: hányós-fosós vírust dédelgetünk egy hete, mert tudunk élni. Andris kórházi cuccát összepakoltam, de azért jó lenne, ha nem kellene infúzióra rohanni vele.
Köszönjük, istenek!

2013. október 24., csütörtök

A horrorhónap újabb szeletéről

Ja, azt teljesen elfelejtettem, hogy beteg vagyok a képeken (meg a valóságban), hőemelkedéssel és torokfájással és orrfolyással fotózgattak, és az a fura és szomorú, hogy nekem már fel sem tűnik, ha beteg vagyok, mert ugyanúgy tennem kell a napi dolgomat, és pont emiatt utálok beteg lenni, mert betegen nyilván sokkal nehezebb minden. Ha bedőlök az ágyba egy órácskára, az azt jelenti, hogy vészhelyzet van, kábé menni sem tudok, annyira kicsinál a betegség. Soha nem felejtem el, hogy amikor Andris a hányós-fosós vírus miatt a kórházban landolt és infúziót kapott, Dávidot összeszorított farpofákkal, émelyegve, a vécé közelében szoptattam a földön ücsörögve, szakadt rólam a verejték és azt hittem, elájulok. 
Az elmúlt egy hónapban talán nettó másfél hétig éldegéltem betegség nélkül, és most ehhez rakjuk hozzá az előző posztban tematizált nemalvást. Zombi voltam vagy zombi voltam? Igen, zombi voltam, néha nulla életkedvvel, és baromi nehéz anyaként működni ilyen állapotban. Sírtam, kiabáltam, igen, előfordult többször is, mert a gyerekeket pont nem érdekelte, hogy anya félholt, még egyikük sem leledzik abban a fejlődési szakaszban, hogy a saját kis énjükön kívül valaki más nyűglődése is érdekeli őket. A nagymamák jöttek segíteni, amennyit tudtak, de nem egyszer és nem kétszer fordult elő, hogy betegen, aligalvással a hátam mögött nyomtam le a napot két gyerekkel. Gyerek nélkül nem tudtam elképzelni, hogy ez milyen kegyetlen. Ilyenkor csak egyetlen dolgot akarok: túlélni valahogy a soron következő órát. Nagyon sajnáltam magam, aztán rájöttem, hogy az önsajnálat csak ront a helyzeten.   
Az a baj, hogy amikor Dáviddal voltam terhes, szintén rengeteg mindent be kellett vállalni Andris mellett nagy hassal, és ugyanez van a betegségnél is, és ez azzal jár, hogy megkeményedett a lelkem egyik csücske. Ha én kibírok mindent, más is bírjon ki mindent, sajnos ez az álláspontom, pedig nagyon szívesen lennék gyenge nő - legalább ünnepnapokon. Ha B. köhécsel, kicsit nem érzi jól magát és ledől órákra aludni, síkideg leszek, hogy ő bezzeg megteheti, mert én tartom a frontot betegen is, és kihalt belőlem az az érzés, hogy persze, feküdj csak le, drágám, aludj, pihenj. Főzök neki teát, de haragszom rá, hogy lefekszik aludni, ami jogos azért, ha nem érzi jól magát az ember, csak ugye én rengeteg mindent megcsinálok totálkárosan is, és furdal a lelkiismeret, hogy kretén vagyok, mert haragszom, ettől függetlenül azonban haragszom. Ezzel a haraggal kell valamit kezdenem, tudom.  
És ha már betegség, lehet fokozni a béka segge alatti állapotot: A nemalváshoz és a betegeskedéshez tegyük hozzá a két és fél gerincsérvemet. Szeptember közepén alig bírtam kiegyenesedni-járni. És megcsináltam-é a kétgyerekes napot görnyedezve-csoszogva, betegen, aligalvással? Megcsináltam. A nagyon durva, járásképtelen napokon B. betegen játszótereztette a sarjakat (ő három hétig köhögött csúnyán, ebből egy hét a két-három játszótereztetés és a vásárlás miatti visszaesés) vagy a nagymamák segítettek be.
Dávidot anyatejes cápaként csak kicsit környékezte meg a gyengélkedés, Andris egyszer-egyszer kimaradt az oviból. Mivel a D betűs gyermek kihányta a köhögésre kapott orvosságot, az A betűs gyermek meg öklendezett tőle, önerőből gyógyultak meg nagyon ügyesen. 

P.S.: Ha valaki azt gondolná, hogy na, majd az ovis történések pozitív fordulatot hoznak, a következő rész tartalmából elárulom, hogy nem, nem hoznak. És nem Andris miatt. Nem véletlenül horrorhónap a horrorhónap...

2013. október 20., vasárnap

Ahhoz képest...

... hogy három és fél órát aludtam megint, nem nézek ki szarul a képanyagon. Ha mégis, titkoljátok! Azt hiszem, perpill ez a legtöbb, amit ki tudok hozni magamból (mindenféle erőfeszítés, pölö edzés, kozmetikus, fogyás, új ruha nélkül), de nem aggódom, ennél csak jobb lehet az állapotom, ha javulnak az életfeltételeim, hehe... Már három éve nem tudom, hogyan kell nem készültségben és nem vigyázzfekvésben aludni. A gyerekeim viszont gyönyörűek (Dávid kicsit fáradt-nyomi). Ha mégsem, titkoljátok!

A legdurvább az alváshiány volt az elmúlt egy hónapban (pedig 6 év után megint üvöltöztünk egymással, B. meg én, az sem esett túl jól, igaz, csak egyszer és megfogadtuk, hogy soha többé), amikor másfél héten keresztül összesen napi három órát hagytak aludni a gyerekek és azt is félóránként megszakította valamelyik vagy mindkettő (betegség, ovis élmények, anyahiány, éhség, fogzás ésatöbbi, néha egyszerre mind). Úgy éreztem, még pár nap és megbolondulok, ha nem aludhatok egybefüggően és nyugodtan négy-öt órát. Az alváshiány hihetetlenül pusztítja az életkedvet és az ember orczáját. Ott zokogtam B.-nek, hogy ez fáj, ez kínzás, és aztán hirtelen javult a helyzet, de még egy hétig órákon keresztül forgolódtam az ágyban, hevesen vert a szívem, nem maradt csukva a szemem, és pánikoltam, nem mertem elaludni, mert úgyis mindjárt felébrednek a gyerekek... Most az alaphelyzetnél tartunk egy hete, azaz négy-öt órát tudok aludni egyhuzamban, ami szuper, örüljünk.  








2013. szeptember 11., szerda

Anya, kezdődik!

Sir Andrew a mai napon egy órát tartózkodott az óvodájában "beszoktatás" címszó alatt - nélkülem. Hajnal kettő és hajnal hat között alig aludtam valamit, forgolódtam ide-oda, izgultam, meg aztán Dávidhoz is kelni kellett kétszer-háromszor. 
A csoportszobában fellelhető kukásautóba belefeledkezve Őszőrsége öt-hat perc után utamra bocsátott (eleve azt beszéltük meg, hogy elmegyek vásárolni, amíg ő játszik), és csak azért nem tébláboltam az ovi ötméteres körzetében, mert egyrészt zuhogott az eső, másrészt várt haza az éhes-álmos kisebbik Szőr. 
Nem Sir Andrew miatt izgultam, maga az a tény tuningolta fel az idegrendszeremet, hogy ovis az egy szem elsőszülött fiam. Jesszus, OVIS! Még csak most született...
Sir Andrew-t nem hatotta meg, hogy érte mentem egy óra múlva, a kérésemre (!) odajött hozzám, aztán megpróbálta kibulizni, hogy maradjunk még, és mutatta, melyik játékot akarja kipróbálni. Reggel rajzolt egy valamit az óvónéninek zsírkrétával és belehajtogatta a hátizsákomba, és az esőkabátja zsebeiben vitt magával két (matrica) katicát, hogy majd megmutatja az óvónéniknek (és így is tett). S.A. teljesen jól elvolt az egy óra alatt, nem sírt, nem hiányolt, nem esett apátiába. Tudtam, hogy így lesz, hiszen régóta beszélgettünk már az oviról, legalább egy éve várta, hogy bemehessen a kerítés mögött játszó gyerekekhez (a télen ugye konkrét kísérletet tett arra, hogy átpréselje a fejét a rácsokon), mindenhol mindenkivel bandázik, főleg az idősebb gyerekekkel, de a játszótéren lazán munkába állítja a felnőtteket, idegeneket is simán leszólít az utcán, hogy a kukásautó működéséről vagy a versenyautó kerékcseréjéről meséljen nekik, és a játszótéren is én vagyok az első, akit faképnél hagy, meg a nagymamákkal is sétálgatott-játszott sokat nélkülem, és a leválását-önállósodását az is megtámogatta, hogy öccse született. A kettőnk kapcsolata idilli kábé két-három hete, hihetetlen nagy a bizalom és az összhang és a szerelem. A ma esti altatásnál ő simogatta az én hajamat.
Igazából mindennap vihetném, mert felszabadult egy hely és ő is nagyon vágyik az intézménybe, de nem akarom rázúdítani az ovit, jó lesz nekünk a heti egy alkalomba ágyazott egy-két óra a szülinapjáig, utána meg hétfőtől péntekig úgyis bentlakó. 
A Szőr az úszást várja a legjobban, ha rajta múlna, elindulna bele a nagyvilágba, hogy megyünk úszni. Este a fürdőkádban úszószemüveget kért, tegnap meg a fürdésnél rajzolt egy izét a kád falára, hogy ez a rák szeje (feje)... ez az egyik csippentője... ez a másik csippentője, és elmesélte, hogy az úszószemüvegében hogyan úszik majd a víz alatt. Cápa ez a kölyök, mondom én.
És megzabálásra esélyes kisfiú. 

2013. szeptember 8., vasárnap

Vonatozás is

Andris az egyik legnagyobb kukásautó-rajongó a világon, ebben biztos vagyok, viszont egy pici hely azért csak akad a szívében egyéb járművek, pölö a vonatok számára. (És említsük meg a versenyautókat, a darukat, a betonkeverőket is.) A múlt vasárnap a Vasúttörténeti Parkban jártunk, és azt hittem, a kirándulás előtti és a kirándulás alatti eufória kiterjed majd a kirándulás utáni időszakra is, a fiam azonban itthon teljesen kiborult az élményektől, vörös fejjel, üvöltve balhézott minden apróságon (jó, neki nyilván életbevágóan fontos, hogy pl. normális vacsora helyett kindertojást egyen), úgyhogy kicsit tartok az ovitól, ahová Andris pajtásai két vidám nap után szerdán már egyáltalán nem akartak menni és sírtak, péntekre pedig lebetegedtek (inkább pszichésen, mint ténylegesen). Az oviban nincs beszoktatás, hogy elkerüljék azt a fájdalmas helyzetet, hogy az egyik gyereknek ott az anyukája, a másiknak meg nincs, az első nap beviszem a gyereket az oviba és otthagyom a óvónéninél, akiket a nyílt napokon, a tájékoztató napon és a szülői értekezleten lehet megismerni-meginterjúvolni. Ha jól rémlik, fix időt el kell töltenie Andrisnak a csoportban minden egyes nap (kábé 3 óra), csak utána mehetek érte. Jobb lenne, ha fokozatosan nőhetne az oviban töltött idő, pölö az elején csak egy-egy óra, de megértem, hogy 25-26 gyerekkel erre nincs lehetőség (két óvónő és egy dada jut rájuk). Andrisnak annyival lehet könnyebb, hogy a nagycsoportban többen is babusgathatják őt, míg a kiscsoportosok nem igazán vigasztalják egymást. Fáj a szívem, amikor egy-egy kis ovis ujját szopva gubbaszt az óvónéni karjában.
Dávid egyelőre csak nézőként vett részt a vonatozásban, ropimajszolás közben sassolta az előtte többször is elrobogó apukáját és bátyját (fel lehet ülni a kicsi gőzösökre, tök jó). A babakocsiban egyelőre elüldögél (ha mellette változatos a program), az etetőszékből azonban rendszeresen megpróbál kimászni - és közben röhögcsél, hogy milyen ügyes és vagány kisfiú ő. Ilyenkor elmagyarázom neki, hogy nem a fenekére tapadt reggelije miatt kérem, hogy ne üljön fel az asztalrészre, hanem a konyhakőre dobott fejestől féltem.


A gőzösön kapaszkodó apáról és fiúról nem tudtam jó képet lőni, mozogtak, na, itt viszont még az indulásra várnak (szinte mozdulatlanul). Megjegyzem, B. legalább annyira élvezte a vonatozást, mint Andris, második gyerekkorát éli, és még nincs terepasztalunk, gombfocink, miegymásunk. Néha jólesne a kis lelkemnek a lányos játék, mert ugye a fiúkkal elsősorban birkózni, kergetőzni, legózni, (kukás)autózni, vonatozni, szerelni szoktam. Szerencsére a gyöngyeim elbűvölik őket (szín- és formajátéknak is szuper a gyöngyözés, meg néhány év múlva simán felismerik a különböző ásványokat), így ha nem jutok el az ékszerkészítésig, legalább foghatok gyöngyöt a kezembe, az is valami. Andris amúgy nagyon kedves, mindig megdicséri az ékszereimet.


Andris alig volt magánál, annyira elvarázsolta az új környezet és a vonatozás. Amíg a fiúk utazgattak, Dáviddal letelepedtünk a játszótér melletti gyepre, itt a kiscápa talált egy kaput, amit rögtön szét akart szedni. A szájából kilógó maci (nyúllal váltakozva) fogzási kellék, plusz vele van szoptatásnál és alvásnál is. Nem jöttem még rá, mit pakolt a gyártó a plüssök jobb mancsába, de Dávid kizárólag azt hajlandó szopogatni az összes plüssállaton. Se láb, se fül nem kell neki, csak a jobb mancs. Klassz lenne, ha a boltban szóló jobb mancsokat is árulnának, lemondunk a testről.


Sir David egy idő után elunta a kaput, ezért elővettem a buborékfújót, ami a mosogatógép után az egyik legtutibb dolog a világon, és természetesen az ifjabbik sarj saját kezűleg óhajtotta működtetni (nagyon édes, ahogy megpróbál fújni), így nem kevés buborékfújós lötyi landolt rajtam. Rájöttem, hogy az a típusú anya vagyok, aki mindenhová cipel magával egy alapfelszerelést: enni- és innivalót, váltóruhát, pelenkát, törlőkendőt, sapkát, takarót, játékot. A játszótérre, a boltba is. A játszótérre sok szülő lehozza pl. innivaló nélkül a gyerekét, ami nekem fura. Mondjuk, másnak meg az a fura, hogy beengedem a homokozóba a gyerekeimet, sőt, odaülök velük alagutat ásni (egyikünkön sincs szandál a nyári dögmelegben), merthogy a homok koszos...


Andris kizárólag futva közlekedett a vonatos parkban eltöltött két óra alatt, joghurtevés közben sem bírt nyugton maradni, így Thomas és barátai mellett én is kaptam a joghurtból. Hihetetlen, mennyi energiája van mindkét gyerekemnek, bár ahogy visszagondolok az elmúlt egy évemre, erősen úgy fest, hogy tőlem örökölték, csak én eddig nem tudtam a sok energiámról. Az akaraterőmről, a munkabírásomról és a kitartásomról tudtam, a lobbanékony, szenvedélyes természetemről sejtettem valamit, de nem sokat. A gyereknevelés kiváló önismereti tréning, és mióta látom, valójában milyen részekből állok, már nem idegen tőlem a gyerekeim hatalmas energiája, akarata, szenvedélye - és makacssága, önfejűsége, türelmetlensége. Andrisban és Dávidban is naponta többször szembesülök azzal, ami tulajdonképpen belőlem jön, ezért sokkal megértőbb tudok lenni velük. Velük, a két kis tükrömmel. 


Ja, azon mindenki ledöbben, hogy Andris mennyire profin bánik a buborékfújóval - másfél éves kora óta. A titok igazából annyi, hogy amikor nagyon terhes voltam tavaly nyáron és nem bírtam lemenni a nagyon negyven fokba, Andrist felültettem a mosógép tetejére és buborékokat fújkáltunk a fürdőkádba, akár 30-40 percen keresztül, elkapdostuk őket a buborékfújó pálcával vagy mivel, ráfújtuk a buborékokat egymás bubijaira és hasonlók. Jó móka volt, rengeteget nevettünk, napi programunk lett a buborékos szeánsz a fürdőszobában.


A nyaralás óta érzem azt, hogy anyaként valamennyire könnyebb lett a helyzetem. Utáltam azt, hogy néha jobban, néha kevésbé vergődök, mert hiányzik a szabadságom, mert fulladok az anyaság és a házimunka és az egyforma mindennapok szorításában, és én, mint ÉN nem vagyok sehol. Andris nagyon partner tud lenni, ha akar (bár a hisztik durvábbak, mint valaha, és az öccsét is durvábban bántja, ha frusztrálódik), és imádom, hogy ennyire nagyfiú már, és Dávid is olyanokat tud, hogy csak pislogom ki a szememből a meghatottság könnyeit, hogy hű és ha. A nyaralás alatt rengeteg kérdésemre megtaláltam a választ (ha B. hosszabb időt tölt velünk, érződik, hogy kevesebb teher van rajtam, ezért jöhetnek elő a jó kis önsegélyező gondolataim), és az utóbbi hónapok szétziláltsága után megint erőt és lendületet érzek magamban. Jól működnek a dolgok, jól működtetem a dolgokat, jól működünk együtt, bár nyilván nem minden rózsaszín. Például most B. épp cégesbulizik, és nekem az esett jól, hogy egyedül maradok a gyerekekkel. Vágytam arra, hogy egyedül legyek velük, ami azért abnormális valahol, mert kismilliószor vagyok egyedül velük. Semmi gond nem volt, teljesen jól eltelt a szombat, holott pl. Dávid kihagyta a délutáni alvását, mindkét gyerek kapott kizárólagos anyaidőt, tudtam főzni-takarítani kicsit, simán lement a két gyerek fürdetése-altatása, és még blogot is írtam, meg egy kicsit megyek ékszerezni is.

2013. augusztus 29., csütörtök

Sir David is tőlünk örökölte a humorát

Másik szemem fénye meg azt találta ki az egyik reggelizésnél, hogy ráharap egy szelet párizsira és torokhangon morog hozzá. Nagyon vicces volt, ahogy a kábé félfejnyi párizsiszelet kilógott Dávid arcából és lobogott.


Mire elvágtattam a fotómasináért, megkajálta a párizsi nagyobbik részét, de a kedvemért pózolt kicsit a maradékkal. Hihetetlen amúgy, de simán megeszik 3-4 szelet féltenyérnyi párizsit. A kis paradicsom, a kis sajt, a kis gyümölcspüré, a kis gyümölcs mellé. Szoptatás után. A kenyeret utálja, a kenyérkockákat mindig félrepöcköli, és ha véletlenül mégis a szájába kerül, utálkozva megrázkódik és köpi ki a cuccot, minta véres marhahúst adtam volna neki.

Tőlünk örökölte a humorát is

Egy ideje az a szokás nálunk az esti altatásnál, hogy első lépésként Andrissal összebújunk a kanapén és mindenféléről sutyorgunk a sötétben, szeretgetjük egymást és röhögcsélünk. Legutóbb azt találta ki a Sir, hogy pókot eszik, persze csak verbálisan, én meg látványosan borzongtam, ez nagyon tetszett neki. (Mondom, hogy tőlünk örökölte a humorát.)

Andris: ... és megeszem a pókot, nyamm!... a kis pókot!.... a nagy pókot!.... A PÓKHÁLÓT IS! 
Váratlanul felköhög, aztán rekedtes hangon hozzáteszi: Nem finom a pók...

A másik kedves dumám tőle az elmúlt egy hétből: kanapés szeánsz elalvás előtt, kapom a puszikat az arcomra, miközben súgja, hogy szeretem anyát... szeretem apát... szeretem Dávidot... szeretem a kukásautót... szeretem a versenyautót...

A poénjait nem felejti ám el, egyszer-kétszer megkért azóta, hogy ismételjem el, milyen vicceset mondott. Nevetünk újra és újra, persze, még jó, hogy tőlünk örökölte a humorát.

2013. augusztus 27., kedd

A hír az...

... hogy ovisleszafiam!, ovisleszafiam!, ovisleszafiam!

Velem mindig az történik, hogy amit nagyon-nagyon-nagyon szeretnék, nem jön össze egyből, sőt, totálisan reménytelennek tűnik, hogy valaha is összejön, ezért a józan eszemre hallgatva - elengedem, többé nem rágom magam rajta. Andris óvodai felvételével is ez történt, úgy mentem nyaralni, hogy már egyáltalán nem izgatott, felveszik-é vagy sem, azon járt az agyam, milyen jó programokat fogunk csinálni délelőttönként hármasban.
Aztán tegnap kiderült, hogy v-a-n h-e-l-y a vegyes csoportban. B. apukának délelőtt még nem mondtak semmit, délután vissza kellett mennie Az Intézménybe. Gondolom, addig begyűjtötték-kiértékelték az ebédbefizetéseket, infókat.
A vegyes csoport azt jelenti, hogy nagycsoportosokkal lesz együtt a kicsi fiam, három-négy kicsit tesznek be a nagyokhoz, mert a két kiscsoport megtelt. Ez a forma jól működik Az Intézményben, mindenki nagyon szerette tavaly is, pl. a nagyok teljesen jól gondoskodtak a kicsikről, segítették őket, játszottak velük. Klassz az is, hogy a mostani csoportjának az óvónői lesznek a jövő év egyik kiscsoportjának az óvónői, és a fiam úgyis évvesztes. Októberben kezd a sarj, a harmadik szülinapja után.
Andris robbanásszerű felnőtté válásától tartok, hehe.

2013. augusztus 23., péntek

2013. augusztus 17., szombat

Majd tíz év múlva kitörlöm ezt a bejegyzést...

Na, gyere, Andris, hadd töröljem meg azt a kis fütyidet!, mondom neki a pisilés után kedveskedve, nem a méretre célozgatva. 

Naaaaaaaagy fütyimet, anya!, mondja Andris, és a hatalmasra tárt karjaival mutatja, mekkorára gondol.

P.S.: Mostanában mindenre, ami a beszélgetéseink során kicsi / kevés, egyből rávágja, hogy nagy / sok, úgyhogy elég vicces vele dumálni.

2013. augusztus 11., vasárnap

Vigyori Sandokan







... Sir David meg cukiskodik

Dávidot már nem akartam beleszuszakolni az előző bejegyzésbe, blogilag amúgy is elhanyagolt ded, még meg sem szültem virtuálisan, elég hamar elmaradoztak a hófordulós összefoglalói, itt nem köszöntöttem a szülinapján, ja, és bevallom, még nem kapott szülinapi tortát. (Ajándékot igen.)  
Ezt majd mind pótolni szeretném.... ööö... egyszer biztosan összejön. 
Meggyőződésem, hogy azért küldtek nekem az istenek ilyen makacs, akaratos kiscsávót, mert egyszer kijelentettem B.-nek, hogy Andris mellett már minden szart megéltünk (értsd: nála az első másfél év sem tartozik a habkönnyű kategóriába), kizárt, hogy az égiek ennél nehezebb esetet delegáljanak hozzánk. Mióta van egy Dávidom, nagyon vigyázok arra, hogy hasonló kijelentés ne hagyja el a számat egy esetleges harmadik gyerekkel kapcsolatban. Apropó, harmadik gyerek. Olyan szinten széthajtott állapotban leledzem, hogy kizárt dolog a két éven belüli fogantatás plusz szülés, minden lelki és fizikai porcikám tiltakozik ellene. Majd, valamikor, talán, most ez az álláspontom, mert hiába szeretnék még gyereket, nincs erőm-energiám hozzá, és alig várom, hogy Sir David nagykorú legyen, azaz két-három éves, és a nagyszülőkre is rá lehessen bízni, mi meg kicsit fellélegezhessünk B.-vel és újra belevessük magunkat az életbe, és aludjunk, mozizzunk, kettesben sétáljunk, egyebek. Amúgy is az az érzésem, hogy nem jut elég idő Dávidra, egy kicsi főleg tőle venné el a figyelmet.
Szóval, a cukiskodás. Dávid kezdetben úgy ítélte meg, hogy a rá kedvesen mosolygó nénik és bácsik ijesztő emberek, ezért sírt kicsit és segítségkérően nézett rám, meg átölelte a nyakamat és bújt hozzám, aztán leesett neki, hogy a rá kedvesen mosolygó nénik és bácsik csupa hízelgő dolgot mondanak róla, ő az a szép és aranyos kisfiú, akiről beszélnek, így egy ideje élvezi a dicséreteket (pózol és villogtatja a szemét, bűbájosan mosolyog ésatöbbi), és ha valaki nem venné őt észre, mint pl. a hekkes néninél a mellettünk ülő asztaltársaság, kurjongatással vonja magára a figyelmet. Mivel Sir David bűbáj és sokat mosolyog társaságban, senki nem hiszi el nekem, hogy alapvetően makacs és akaratos cápa, aki a földön fekve önnön testét és önnön testrészeit a földhöz csapkodva képes hisztizni - dobhártyazúzó hangon visítva. 
Vele is nagyon nehéz az élet. Például én még ünnepnapokon sem etethetem meg villával / kanállal, mert ő ezeket az eszközöket hónapok óta kizárólag egyedül hajlandó használni, és amennyiben több villával / kanállal próbálkozom, mindegyiket kicsavarja a kezemből és a földre hajítja. (Nagyon durván erős baba.) Ha az ölemben ül, kegyesen megengedi, hogy apró falatokat dugjak a szájába, de a jellemző inkább az, hogy elmarkolja a tányérról pölö a sonkát, és egyedül falatozik. Mindkét gyerekemnek az a jelszava, hogy 'én oldom meg, egyedül oldom meg, ne segítsen senki!', és ahogy ezt most írom, csendben röhögök magamban (a fiúk alszanak), mert tulajdonképpen mit csodálkozom, én is ilyen vagyok, és születésüktől fogva azt próbálom elősegíteni, hogy a gyerekeim önállóak legyenek. Dávid hónapok óta egyedül eszik kanállal, de ha olyan passzban van, a nagymamák egy-egy falatot a szájába kanalazhatnak, ő meg cukin mosolyog közben. Andrisnak is rengeteg önálló ténykedése van, ezeket is össze kellene gyűjtenem valamikor.  Na jó, azt elmesélem, hogy a triciklijét elengedett kézzel, kizárólag lábbal kormányozza és körbe-körbe is tud menni vele ezen a módon, emiatt az apjával megszavaztunk neki egy pótkerekes felnőttgyerek biciklit (a bukósisakot kizárólag otthon hajlandó hordani), és ezt olyan profi módon hajtja, hogy alig hiszik el nekünk, hogy még nincs három éves.
Az élet azért is nehéz Dáviddal, mert vele is gyakran csatáznom kell, nyilván ő is a saját akaratát óhajtja érvényesíteni az enyémmel szemben. Jólesett volna, ha vár ezzel még legalább egy évet.   
Az meglepett, hogy amikor megkértem Dávidot, tolja közelebb a magnót, mert nem érem el és nem tudom kinyitni neki a kazettás részt, közelebb tolta a magnót. Simán megért egy csomó mindent, és szerencsére nem annyira határfeszegető, mint Andris, gyakrabban elfogadja a nemszabadot és a hozzá fűzött magyarázatot, mint a bátyja. A szemén látom amúgy, hogy oké, engedelmeskedik látszólag, de alig várja, hogy mikor nem vagyok ott a nemszabad dolog közelében, hogy a távollétemben mégiscsak megfogja / megnyalja pl. a tiltott kábelt, nemezgolyót... 
Sir David féltékenysége nem könnyíti meg a jótestvéri viszony kialakítását. Ha éppen egyikük sem ásta elő a csatabárdot, eszméletlenül édesek tudnak lenni, tök jól eljátszanak együtt (pl. imádnak kergetőzni), Andris eteti az öccsét, nagy csendben és még nagyobb egyetértésben megdézsmálják a pufis zacskót, ez az idill azonban soha nem tart tovább öt-tíz percnél. Dávid egyből ugrik, ha Andris van az ölemben-karomban és minden erejét beleadja abba, hogy lefeszegesse rólam a bátyja kezét, illetve kitúrja őt a helyéről. Szerelmetes öleléseket és puszikat szoktam tőle kapni, B. nem egyszer mondta ezek láttán, hogy szüljek már neki egy lányt, ilyeneket ő is akar. Egyelőre be kell érnie az enyémekkel.  

2013. augusztus 10., szombat

Sir Andrew dacoskodik...

Hagyj békén tégemet!, üvölti bele az arcomba Sir Andrew, miközben eltorzulnak a vonásai, vörös a feje, visszafojtja a sírást, csakazértsemsír, viszont elkeseredetten kiabál, pontosabban elkeseredetten üvölt.  (A tégemet és a tiémet állandó nyelvi bakija, az olyanat és az ilyenet is.) Borzalmas pillanat volt, ezt a békénhagyóst most használta először, gondolom, nem utoljára. Láttam rajta, mennyire fontos neki, hogy az történjen, amit ő akar, én viszont úgy éreztem, a hosszas mászókázás-csúszdázás után nem alaptalanul kérem arra a koszos kezű és ruhájú sarjamat, hogy vesse le a szandálját, pulcsiját, nadrágját, aztán menjen kezet mosni. 
Ilyen csatározásokból kismillió akad egy nap, hónapok óta küzdeni kell minden piszlicsáré dolog miatt. Például van a 'kérek kakaót, nem, mégsem kérek kakaót' problémakör, amikor cirka három perc után már az ellenkezőjét mondja annak, amit előtte kiejtett a száján, és hiába csinálom meg az adott dolgot, úgy néz rám, mint a hülyére, hogy minek csináltam meg a kakaót; aztán van a 'gyere fürdeni, nem, nem megyek, jó, akkor apa / anya megy fürdeni, nem, én mégis megyek fürdeni' témakör, és ide vehetjük azt is, hogyha nem eszi meg teszem azt a rántottáját, más sem eheti meg, mert oltári hisztit vág le, hogy az az ő rántottája, és nem érti meg, hogy nem fogom kidobni a féltányérnyi rántottát, viszont ha csak úgy elfogy a félretolt rántotta, mindenféle bejelentés nélkül, nem izgatja az üres tányér, eszébe sem jut, csak Sir Andrew füleinek nem szabad meghallaniuk, hogy apa megeszi a maradékot.
A Sir mindenben, de tényleg mindenben ellenkezik, amit kérünk tőle, kínlódni kell a legapróbb, leghétköznapibb dologgal is, mert ő egészen biztosan mást akar, mint amit mi szeretnénk. Gyakran végigüvölti a játszótér utáni zuhanyt (bámulatos, mennyi homok fér el egy gyereken, meg az is, hogy a  mosás után is kislapátnyi homokot szórok ki az előtte kirázott nadrágjából), illetve veszettül, teljes erőből (fizikailag és verbálisan) tiltakozik pölö a pisilés ellen, aztán Niagarát csurgat a vécébe. Nem cseszegetjük felesleges kérésekkel, a mindennapi élethez szükséges témákban makacsolja meg magát nagyon durván. Értem én, hogy a saját akarata ezerszer fontosabb, mint a miénk, és kivel dacoljon, ha nem velünk, de ez így borzasztó kemény. Rengeteget kell trükközni, hogy az történjen, amit mi szeretnénk, ráadásul a kiabálásától / visítozásától nem is igen lehet neki elmagyarázni az adott pillanatban, mi miért szükséges, a hisztit meg nehezen hagyja abba, direkt hergeli magát. A végletekig feszíti azokat a határokat, amelyek amúgy is tágak, hiszen nagy a szabadsága-mozgástere, elmondhatja a véleményét, bevonjuk a dolgokba, figyelünk arra, hogy meghallgassuk, plusz emellett foglalkozunk vele, szeretgetjük-ölelgetjük. És mégis. 
Az is durva, hogy rászokott a dobálásra (elhajít tárgyakat, és minket is gyakran céltáblának használ), például ma az apja szemét dobta ki majdnem egy ceruzával, B. pofazacskójába szinte beleállt a cerka, aztán döbbenten néztünk össze B.-vel, amikor Andris kardozzunk! felszólítással ütögetni kezdte a saját színes ceruzájával az apja kezében lévő színes ceruzát. Soha az életben nem látott semmiféle kardozós jelenetet... Amúgy a kivakondos meséket azért iktattam ki az életéből, mert agresszív lett tőlük. Csomó verekedős, sírós, menekülős, szétrombolós jelenet van a kisvakondos sztorikban (meg néhány beteges is), Andris nagyon kifordult önmagából. Elég hamar rájöttem, mitől vadult meg, azóta semmi ilyesmit nem nézhet. Az egyik délután nagyfiúk és nagylányok vízipisztolyoztak a játszótéren, sikongattak-menekültek-kacagtak, ahogy az ilyenkor szokás, Andris meg zokogva ébredt éjszaka négyszer-ötször, a kis agya nem tudta befogadni ezt az egész vízipisztolyosdit.   
Az öccsét továbbra is szekálja, ha rájön a szekálhatnék, hiába tépjük a szánkat hónapok óta, még mindig minden játékot kiránt a kezéből, aztán drámai hisztit produkál, hogy ő a meg nem értett gyermek (a két tenyerét a fülére szorítja, hogy ne hallja, ha rákiabálunk az ezredik incidens után), és abszolút nem érdekli, ha a játékkal együtt a földre löki Dávidot. Ma reggel ébredés után öt perccel már kiabálni kellett Andrissal... Nyilván szarul érzem magam ettől is, meg attól, hogy nem egy reggelem kezdődik hasonló módon, amikor a két gyerek öli egymást. Hiába javul a viszonyuk, Andris  egy év alatt sem birkózott meg azzal a helyzettel, hogy öccse született... Lehet, hogy évekbe telik, amíg normalizálódik a helyzet. Megjegyzem, Dávid is igen nehéz eset.
Sokat gondolok arra, mit rontottunk el Andris nevelésében, hogy rajtunk múlik-e ez a hónapok óta tartó őrület... Nem látom, hol az a pont, ahol bármi is félresiklott volna. Nem csinálunk mindent tökéletesen, az biztos, de nem érzem, hogy eltoltunk valamit, ami miatt így viselkedik. 

Tényleg cápák!

Na, kinek a gyerekei üvöltenek a leghangosabban, ha ki kell jönni a Balatonból?
Igen, az enyémek. 
És a kicsi is olyan vízi betyár, hogy hihetetlen. Ücsörög a köldökig érő vízben és csapkod meg nagyokat könnyezik, ha víz megy a szemébe (a pacskolás ezzel jár, kisfiam), de nem jönne ki lila szájjal és szétázott ujjakkal sem. Ma kapott egy sárga felfújható vízi izét a feneke alá, baromira élvezte, hogyha beleül, a lábával is pacsálhat. A nagy is legszívesebben bebetonozódna a vízbe, úgy kell rákiabálni, hogy ne menjen be a mélyebb részbe, merthogy végtelenül önálló és végtelenül dacos, csak az a jó, amit ő akar, semmi mást nem hall meg. Az sem zavarja, ha vizet nyel, csak megy-megy előre, ugrik, kúszik-mászik.
Mondjuk, az esti fürdetések alapján tudtam, hogy imádni fogják a vizet, nekem is lételemem. Ja, és imádják a hekket, a palacsintát, a sült kolbászt. Holnap tesztelünk tovább, hekket, kukoricát, hekket, kürtős kalácsot, hekket, ilyesmiket. Meg egy kis hekket, természetesen.

2013. július 31., szerda

Ide is egyet gyorsan, amíg a Kicsi alszik, a Nagy meg a játszótéren időzik

Imádnivalóak. Kedvesek. Aranyosak. Ügyesek. Okosak. Önállóak. Magabiztosak. Vigyorgósak. Kiegyensúlyozottak. Erősek.

ÉS MINDKETTEN VISSZABESZÉLNEK!

P.S.: És mindketten jobban értenek az okostelefonhoz, mint én. 


2013. július 11., csütörtök

Na, most már tényleg nem ugrálhatok

Dávid ma egyéves, a főnököm meg véletlenül pont ma hívott fel azzal, hogy szuperül bevált az utódom, csak a felgyűlt szabik idejére vesz vissza, aztán pápá. A mai napra ez igazán remek hír. (Nem, nem az.)

P.S.: Két kisgyerekkel (az egyik éppen elkezdi az ovit) klassz lesz állást keresni, gondolom, mindenhol engem akarnak majd.

2013. július 9., kedd

Szobatisztaságos dolgok, azaz hosszú, de talán hasznos

Nálunk azért más kicsit a szobatisztaságosdi, mert egyrészt csomót olvastam a korai erőltetésről és a korai erőltetés káros hatásairól, ezért Andris 2-2.5 éves kora előtt eleve nem is akartam elkezdeni ezt a témát, másrészt Sir Andrew-nak öccse született a 2. szülinapja előtt 3 hónappal, és biztos voltam abban, hogy bőven elég nekünk az új helyzetből fakadó problémák megoldása, tutira nem lesz energiám pisivel-kakival foglalkozni egy csecsemő mellett, Andris pedig pont nem akar ügyes nagyfiú lenni, öccséhez hasonló kicsi baba annál inkább, harmadrészt azt szerettem volna, ha nem beprogramozódik a gyerek (pl. bili esedékességnél alátol, gyerek trónol cirka 30 percig és közben kisautót tologat, szülő álldogál felette, siker esetén örömmámor), hanem a valódi sikerélményei miatt, kvázi szabad akaratából válik szobatisztává. Titkon abban is reménykedtem, hogy kikerülhetjük a bilit, vécészűkítővel megoldjuk a dolgot, de ezt tényleg csak azért akartam elkerülni, hogy nekem valamivel egyszerűbb legyen az életem. Abban is biztos voltam, hogy a Nagy nem az a típus, aki akár csak öt percig is nyugodtan ül a bilin és eljátszadozik, amíg jön a pisi vagy a kaka.
Az első bilit az egyik unokatesójától örökölte, különösebben nem érdekelte, kétszer-háromszor ráült ruhában és szlalomozott vele az étkezőben. Talán egyszer belepisilt kíváncsiságból. A vendéggyerkőcök gyakrabban használták. A második bilit azért vettem, hogyha éppen foglalt a vécé, legyen helye a kiürítendő cuccoknak, és ritkán használta ezt is, ráadásul ha szabad volt a vécé, mindig elraktam, hogy ne legyen a szeme előtt, inkább szokja meg, hogy a vécét használja.
Ha jól rémlik, a vécészűkítőt tavasszal vettük meg, mert Andris imád utánozni, és láttuk rajta, izgatja a fantáziáját, hogy anya / apa mit csinál a vécén, pl. miért tépi le a papírt. Elmagyaráztuk neki, ő miért hord pelenkát, mi miért nem, megnéztük, melyik pisi/kaki hová ment, ilyenek. És ezt heteken keresztül, ahányszor csak eszébe jutott a téma. És mondogattuk neki, hogy milyen jó lesz, ha már nem hord pelenkát, hanem ügyesen a vécébe pisil-kakil, de ezt is csak úgy, társalgási szinten, semmi győzködés nem ment, plusz a nagymamákat is megkértem, hogy ezt a témát bízzák rám, ne pedzegessenek semmit Andris előtt, ne mondjanak pl. olyasmit viccből sem, hogy hű, te már milyen nagyfiú vagy és még mindig pelenkát hordasz...  
Andrist egyszer-kétszer megkérdeztük, szeretne-e vécébe pisilni, és amikor rábólintott, ráült a vécészűkítőre. Eleinte csak azért bólintott, mert ugye apa-anya-mama is ott ül a vécén, és az milyen jó már, hogy ő is, sőt, ahogy anyától látta, ő is vitt be magával könyvet, és halálosan komolyan olvasgatta a bogyóésbabócát, miközben lógatta a lábát a vécészűkítőn ücsörögve. Néha jött pisi, néha nem. A lényeg az volt, hogy megbarátkozzon a vécével, a vécészűkítővel, a vécéhasználat utáni kézmosással. Vécépapírt mindig kellett használni (előfordult, hogy egy pillanatra magára hagytuk és letekert három méter papírt a gurigáról és félig belegyömöszölte a vécékagylóba), és az jó volt, hogy ő húzhatta le a vécét. 
Aztán bepróbálkoztunk azzal, hogy amikor kevés pisi volt a pelenkájában ébredés után, ráültettük a vécére és egyből jött a pisi, de ezt kábé egy-másfél hónap után megunta, mi meg nem erőltettük. Az esti elalvás előtti pisiltetés meg csak addig volt jó móka, amíg ki lehetett tolni az elalvás idejét. Miután rájöttünk, hogy ebben mesterkedik, abbahagytuk ezt is, mert nem volt kedvünk este fél tíz után 15 perc alatt háromszor kivinni a vécére, ahol aztán majomkodott pisi helyett. Ezt az esti és reggeli pisiltetést azért szerettem volna kipróbálni, hogy megtapasztaljam, miként reagál. Ha sikerült pisilnie-kakilnia, megdicsértük, de láttam rajta, nem ez lesz a szobatisztaság felé vezető út.
Egyébként neki nagyon fontos volt mindvégig, hogyha pisilt-kakilt, elmondjuk az egész családnak, de apának (ha épp dolgozott) és a nagymamáknak mindenféleképpen. Hogy büszkék legyenek rá, és nagyon szerette, ha ők is megdicsérték, pl. a telefonban. Jutalomfalatot soha nem ígértünk be neki azért, ha a bilibe/vécébe pisil vagy kakil.
Néha szerettem volna levenni róla a pelenkát, hogy anélkül hédereljen a lakásban, ilyenkor oltári balhét csapott. A kisnadrágot nem volt hajlandó felvenni, hihetetlen hisztit csapott annál a 2-3 alkalomnál, amikor megpróbáltam ráadni. Mivel az öccsét pelenkáztam, őt is pelenkázni kellett, sokáig ragaszkodott a pelenkához, és nem csak ezen a területen utánozta az öccsét.
Nyár elején többször mentünk bőrgyógyászhoz, mert véresre vakarta a fenekét. Arra tippeltem, hogy sok a bőrének a pelenka, ráadásul mindig valami szteroidos krémet adtak, amit egy használat után félreraktam, ugyanis éreztem, hogyha végre lekerülne róla a pelus, nem lenne semmi baja a bőrének, illetve ki lehetne deríteni, melyik kajaféleségre érzékeny.
Aztán jött az a fontos lépés a szobatisztaság felé vezető úton, hogyha kakilnia kellett, mindig elsomfordált a lakás legtávolabbi pontjába és úgy kakilt a pelenkába. Néha felajánlottuk neki, hogy ott a vécé, jöjjön, kakiljon bele, ilyenkor mindig balhézott, hogy nem. Oké, hagytuk. Amúgy simán letagadta a kakilást, ha rákérdeztünk, még akkor is, amikor nem bírtunk megmaradni vele egy szobában. Nem erőltettük a vécét, csak elmondtuk neki, hogyha szeretne, oda is kakilhat-pisilhet. Úgy érzem, olyan légkörben éldegél alapjáraton is, ahol szabadon dönthet sok mindenben. Abban biztos vagyok, hogy részünkről soha nem tapasztalt sürgetést, soha nem érezte azt, hogy csalódottak-elégedetlenek vagyunk azért, mert nem a vécébe mennek a dolgai, hanem a pelusba. Ha a vécére kívánkozott, nagyon megdicsértük, és a füle hallatára elújságoltuk a dolgot a nagymamáknak is. Néha felhívatott velünk más családtagokat is, hogy ők is legyenek büszkék rá. Imádtam az örömét.
És eljött az a fontos pillanat is, amikor utólag mindig bejelentette, hogy pisilt-kakilt. Megdicsértük, hogy szólt. Igazság szerint minket egyáltalán nem foglalkoztatott a szobatisztaság olyan szinten, hogy húúú, legyen már végre szobatiszta, teljesen mellékes dologként kezeltük, kábé olyan szinten, hogy sonkás kenyeret reggelizett a sarj. 
Tudtam, hogy meglátom Andrison azt a lélektani pillanatot, amikor levehetem róla a pelenkát. Nekem fontos volt az is, hogy amíg Dávidot óránként szoptatom, ne kelljen Andris után rohangálnom, hogy mutasd csak, hová kakiltál-pisiltél, kisfiam, szerettem volna, ha alig fordul elő egy-egy baleset, mert szól és időben szól, hogy anya, pisilni-kakilni kell. Egyszer levettük róla a pelenkát fürdés előtt, és épp az ágyon játszott, amikor pisilt, én meg arra gondoltam, hogy durva lesz, ha minden ágyat-kanapét eláztat, az meg milyen rossz érzés lenne neki, ha mindent lefóliáznék, látná, hogy nem bízok meg benne.
A fenekét utoljára a gyerekdoki nézte meg, és megerősített abban, hogy nem kell ide szteroidos krém, kapjam le róla a pelenkát, és lehetőleg mezítelenül szaladgáljon a lakásban, hogy minél előbb szembesüljön azzal, hogy valami folyik a lábán, ha nem szól időben. És szerintem a nagyon ügyes húzásom az volt, hogy Sir Andrew-nak nem azt mondtam, hogy kisfiam, levesszük a pelenkát és mostantól a vécébe kakilsz-pisilsz, hanem arra kértem, hadd vegyük le a pelenkát ebben a dögmelegben, mert a fenekén lévő bibik nem fognak meggyógyulni és a dokinéni szomorú lesz. Egyből rábólintott a kis tróger, basszus. A dokinéni kedvéért bármit, ugye. A fenekét A Dokinénitől Kapott Krémmel kentem és minden kenésnél jelentenem kellett neki az aktuális állapotot, meg elmondtam, hogy ez a dokinéninek is tetszene. Attól a pillanattól kezdve meztelenül, pelenka nélkül rohangált... és szólt, ha jött a pisi meg a kaki. Egyből! Pisis baleset kétszer vagy háromszor fordult elő, az egyik szándékos volt, láttam a szemén, szerette volna megtudni, mi történik, ha a parkettára pisil. Megbeszéltük, hogy nem gond, nincs baj, csak szeretném, ha a vécébe menne a pisi, mert senki nem pisil a parkettára, se anya, se apa, se x mama, se y mama (és itt utána az egész családot fel kellett sorolni, mert név szerint rákérdezett mindenkire), se a kukásbácsi, se a védőnéni, se a dokinéni. Egy másik alkalommal finoman mondtam neki, hogy csúnya dolog a parkettára pisilni. A "csúnya dolog" nála becsületbeli ügy, pl. ha valami nem tetszik neki, egyből közli összehúzott szemöldökkel, hogy csúnya dolog, teszem azt, elvenni a motorját. (Ha kirángatja az öccse kezéből, és nem adja vissza neki többszöri kérés után sem, elveszem tőle és elrakom, ő sem játszhat vele.) Ruhában kétszer bepisilt vásárlás közben, mert azt hitte, a ruha ugyanúgy megfogja, mint a pelenka. Kaka egyszer csúszott kisgatyába, mert nem ért időben a vécébe. 
Fontosnak tartja azt is, hogy Dávid kicsi, neki még pelenkája van, nem tud a vécébe pisilni-kakilni, ő azonban már nagy, neki nem kell pelenka. És annyira kis hiú vaddisznó, hogy anno a kisnadrágtilalom miatt miniboxereket vettem neki, és mondtam, milyen csinos bennük, meg a nagymamák is elájultak, mennyire kispasi ezekben a boxerekben, úgyhogy hízik a mája rendesen, meg pózol a tükör előtt, hogy jól áll-e rajta a boxer. A ruhaszárítóról lazán leszedi a kedvenc robotos boxerét, hogy azt akarja felvenni. A kisnadrágokban meg úgy cseleztem ki őuraságát, hogy nem ráadtam egy kisgatyát, hanem elővettem kettőt, belógattam elé, hogy fúúú, micsoda motor van az egyiken, fúúúú, micsoda cápa van a másikon, melyiket választod, kicsifiam?  
Igazából bruttó 2-3 hét alatt olyan szinten szobatiszta lett, hogy nappal mindig szól, ha pisilnie-kakilnia kell és megyünk a vécére (és általában tudósít a történtekről, hogy pl. összekoccant két kaki a vízben). A legújabb tutiság a Sir-nél, hogy kaki után nála is befújunk a légfrissítővel. Lent a játszótérnél van egy pisilős bokor, mert nem érnénk fel, és párszor megesett, hogy egy szál kukiban vagy kisnadrágban berohant a játszótérre és boldogan kurjongatva megosztotta a gyerekekkel-anyukákkal, hogy pisiltem!, pisiltem!, pisiltem! A délutáni alváshoz nem kap pelenkát másfél hete, gyakran száraz pelussal ébred reggel, és többször előfordult már, hogy éjszaka felébresztette az apját, hogy pisilnie kell, holott rajta volt a pelenka. (Nem én tanítottam arra, hogy az apját ébressze fel, kisdobos becsszó.) Haladunk majd tovább a kényelmes, ráérős tempónkban, nem lennék meglepve, ha hamarosan végleg elhagyná a pelenkát. 
Szóval, nálunk így alakultak a dolgok. Nagyon-nagyon, és még annál is büszkébb vagyok Andrisra, hogy ennyire ügyes, nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz rászoktatni a vécére. Bíztam benne nagyon, a feneke pedig egy hét után szépen meggyógyult, már csak valamelyik kaja miatt szokta vakarni, de ezt az ügyet is nemsokára felgöngyölítem, eddig kiiktattam a túró rudit, a kubut, a felvizezett gyümölcslevet, az epret-málnát-többiilyesmit, most a háztartási keksz és a jóreggeltkeksz kerül tiltólistára. Mire felnevelem a gyerekeimet, igazi vajákos asszony lesz belőlem.

2013. július 6., szombat

Az elsőt is nyáron kellett volna szülni

A játszótéren többen is ismerik azt a munkanélküli nőt, aki reggel nyolctól délután négyig bölcsiben parkoltatja a gyerekét (és a nyári felügyeleti időszak alatt is beviszi minden egyes nap, és nem azért, mert veszettül keresi a melót), és azt mesélték, óvodába is csont nélkül felvették a csemetét. Így akár Andris is ovis lehetett volna... Aztán olyan gyerek került be szintén csont nélkül a mi ovinkba, akinek a szülei nem laknak a kerületben és nem is dolgoznak a kerületben. Azt megértem, ha anya/apa a kerületben dolgozik és emiatt veszik fel a gyereket pl. az enyémmel szemben, oké, élvezzen elsőbbséget, ha vissza tud menni dolgozni, de az, akinek köze nincs a kerülethez, miért vesz el helyet pl. az enyémtől? 
Megtudtam azt is, hogy a hivatalos várólista első két helyezettje pluszban csatlakozott az ovis kiscsoportokhoz (már van jelük és az anyukájuk részt vett a szülőin), azaz nem valakinek a helyére kerültek be, így már egyáltalán nem látok esélyt arra, hogy Andris októbertől átlépi az ovi kapuját. Max. nyílt napon és gyereknapon.  
Az a baj, hogy nem tudok furakodni és könyökölni és benyalni, soha nem is tudtam, a legnagyobb baj meg az lesz, ha Andrist jövőre sem veszik fel, mondván, úgyis itthon vagyok az öccsével. Igen, jövőre kötelező lesz az ovi 3 éves kortól, de melyik ovi tudja majd felvenni az összes 3 évest, ha már most mindegyik dugig van velük és hosszú a várólista? Persze, megjátszhatnánk a főnökömmel, hogy úgy csinálunk, mintha jövőre visszatérnék a melóba és adna pöpec munkáltatói igazolást, idén is sor kerülhetett volna erre a színházasdira (nem egy szülő élt ezzel a lehetőséggel és szerzett óvodai helyet a gyereknek, aztán majd ja, hát mégsem megyek vissza dolgozni, ez lesz a mese vége), de egyrészt képtelen vagyok belemenni ilyesmibe, másrészt meg nekem addig védett a seggem mindenféle kirúgással szemben, amíg itthon vagyok, ezt a főnököm már tavaly megírta mélben (nem akkor szültem, amikor ő akarta és nem rohantam vissza dolgozni, na), szóval, én csak attól a pillanattól kezdve ugrálhatok, ha már pontosan tudom, mit akarok dolgozni életem hátralévő részében, és ott, ahol dolgozni akarok, ott nagyon várnak. Kiszolgáltatott helyzetbe nem mászok bele, támadási felületet nem nyújtok - két gyerek mellett már nem szabad.

2013. július 4., csütörtök

Az egyik segít teregetni, a másik dumál

Sir David ma segített teregetni. Először is villámgyorsan odamászott az oldalán betöltendő mosógéphez, miután realizálta, hogy kiszedtem belőle a ruháikat és egyebeiket (többek között a nyammognivaló plüssállatait is, ezeket a mosás során puszta kézzel szerette volna kikaparni a mosógépből), aztán benyargalt a hálószobába, lecövekelt a ruhakupac előtt, kipecázott egy textilpelenkát és heves rázogatás után és nagy vigyorgások közepette felém nyújtotta. Jól van, figurázd csak ki anyádat, mosolyogtam oda a Kicsinek, és elvettem tőle a pelenkát, a szárítóra teregettem, közben pedig megdicsértem, milyen ügyesen rázta-nyújtotta a cuccot. Egyszeri megmozdulásnak véltem a dolgot, de aztán a na, kincsem, adhatod a következőt! felszólításra a Sir kirázott és odanyújtott nekem egy trikót. Jó, hát biztos ez is véletlen, morfondíroztam magamban, kizárt, hogy teregetni akar a gyerekem, aki a jövő héten ünnepli az első szülinapját, aztán amikor a kooperációnknak köszönhetően a szárítóra került az egész mosás, ledöbbentem Sir David ügyességén. A fiam tökéletesen tisztában van a teregetés lényegével és segíteni akart. Egyszer bepróbálkoztam azzal, hogy én veszek el és rázok ki egy ruhát, a minisir azonban dührohamot kapott és hangos óbégatással jelezte nemtetszését. És akkor is lebaltázott (dobhártyarepesztő hangon visítva), amikor elfelejtettem megdicsérni és csak úgy, dicséret nélkül nyújtottam felé a kezemet. Igen, minden ruhadarab után meg kellett dicsérni, ő meg nagyon boldog volt.

A hétfőtől csütörtökig tartó időszak legjobb Andris-dumája meg a következő:

Sir Andrew: Én is iszok belőőőőleeeee!
csibike: Kisfiam, nem ihatsz a kólából, mert ez felnőttital.
Sir Andrew: De én is iszok belőőőleeeeeeee!
csibike: Andris, majd ha nagyobb leszel, ihatsz kólát.
Sir Andrew: Már két éves vagyok és iszok belőőőleeeeee!

Szerintem elég gyorsan meg fogok őszülni a fiúk mellett.

2013. július 2., kedd

Csúcsot döntöttem, de hiába

Tegnap megdöntöttem a játszóterezés egyéni csúcsát, mármint a saját egyénem játszóterezős csúcsát: öt, azaz ÖT órát töltöttem a két gyerekemmel a játszótéren - hármat délelőtt, kettőt délután. Gondoltam, talán így sikerül kielégíteni a mozgás és a társaság iránti igényüket, illetve megcsapolni az egymás piszkálása iránti igényüket, valamint szüneteltetni a sikoltozás-visítozás-hisztizés iránti igényüket. Feltételeztem, öt óra alatt csak elfáradnak egy hangyabokányit... és valamivel korábban aludni térnek, mi meg teret engedhetünk a romantikának, B. meg én. Naiv anya vagyok, az a helyzet, vagy két kis terminátort dédelgetek a szárnyaim alatt (nem tudom, melyik a rosszabb, ehhehhe), de ezeknek a fiúknak szinte meg sem kottyant az öt óra, pedig nonstop tevékenykedtek. Sokkal korábban nem mentek aludni este (cirka egy órában reménykedtem), és sokkal később sem ébredtek reggel (cirka egy órában reménykedtem), és ma hajnali fél nyolckor már kint balhéztak egymással az erkélyen, én meg gyakorolhattam a szigorú anya szerepét, amivel már mindenem csurig van. 
A játszóteres szoptatásban is csúcsot döntöttem: a babakocsi takarásában egyszer-egyszer megetettem Dávidot, és még csak zavarban sem jöttem. Nem szeretek 'nyilvánosan' etetni, de néha muszáj.
A legjobb az volt az egészben, hogy az öt óra alatt nem csesztették egymást a gyerekeim, mindenki a saját kis ügyeivel foglalatoskodott. Nekem meg nem kellett szigorkodnom, nyugi volt, napsütés, jó levegő, normális többi szülő és normális többi gyerek.
Ami engem illet, úgy kidőltem az ötórás játszóterezés után, hogy B. nem tudott felébreszteni, holott négyszer is megpróbálta.

P.S.1: Akad ám olyan gyerek, aki reggel nyolckor kel és este nyolckor fekszik, bizony, és napközben dob egy másfél-kétórás alvást. (Hol lehet ezt az opciót beállítani a gyereknél? Én is akarok ilyet!)
P.S.2: Megfigyeltem az elmúlt két évben, hogy amíg az összes kislány a homokozóban ül és szépen lapátol a homokozó peremén vagy a padon ücsörgő-dumcsizó anyukája mellett, addig Andris (és a többi fiú) szinte megállás nélkül rohangál, jön-megy, kúszik-mászik. És Dávid sem az a típus, akit lerakok a homokozó csücskébe és x óra után felszedem onnan. Nos, igen, ebből következik, hogy nem jellemző rám a láblógatós cseverészés, mindig jövök-megyek, mindig.