2012. augusztus 26., vasárnap

Lábjegyzet

Hétvégén, amikor együtt a család, és B. velünk van egész nap, minden sokkal könnyebb, hétvégén kicsit sem vagyok elkeseredett. Hétvégén például nincs az, hogy amikor Dávidot pelenkázom és nem tudom felvenni Andrist, a nagyfiam bőgve kisétál a bejárati ajtóhoz és lábujjhegyre állva lenyomja a kilincset, hogy ő most aztán világgá megy, de minimum megkeresi az apját, aki biztosan a karjába veszi. Hétvégén elegendő darabszámú kar áll a gyerekek rendelkezésére. Hétvégén el tudom hinni azt, hogy néhány hónap múlva már nem a puszta túlélésről szólnak majd a hétköznapjaim. Maga az elkeseredettség a jelenlegi helyzetnek szól, a hétfőtől péntekig tartó, nagyrészt egyedül menedzselt időszaknak. Nagy hiányossága a világnak, hogy még nem klónoztak, de várom a felkéréseket.
B. azt mondta pár nappal ezelőtt, hogyha Dávid is rám hasonlít és nem lesz barna szeme, akkor kell neki egy barna szemű kislány. Miután tisztáztuk, hogy a 'barna szemű kislány' nem utódnemzésre alkalmas, 18 éven felüli hölgyeményt jelent, újfent rögzítettük azt az álláspontunkat, hogy két év múlva meglátjuk, vállalunk-e harmadik gyereket. Nálunk ez téma a nehézségek ellenére, mert alapvetően optimisták vagyunk. Most egy ideig nem szeretnék pozitív tesztet látni, a testem és a lelkem is pihenőre vágyik, de két év múlva bármi előfordulhat, hiszen mindig is három gyereket terveztünk. És mindegy, hogy kisfiú vagy kislány. Az viszont nem mindegy, hogy Andris és Dávid milyen tempót diktál a továbbiakban, bírjuk-e szusszal (és idegrendszerrel, hehe) mellettük úgy, hogy a harmadik gyerek is ezerszázalékos szeretetet és figyelmet és törődést kaphasson, és hogy a mi kapcsolatunk se szenvedjen hiányt semmiben. 

2012. augusztus 25., szombat

Gondolatfoszlányok

az első hét egyedül a gyerekekkel katasztrofális, szerdán és pénteken sírok-kiborulok
most is alvás helyett írok blogot, de a hajnal 2.58 sem a magányomról szól: miután az ágyába rakom Dávidot, Andris idejön hozzám és inni kér, és megkönnyebbülten felsóhajtok, mert most nincs hiszti ébredés után
Dávid pénteken harminc percet alszik délelőtt 11.40 és este 20.10 között, kedden sem tud aludni, egész nap a karomban hordozom, letenni nem lehet, öt perc után nyöszörög és sír
a kendő izzasztó negyven fokban, Dávid nem tűri, Andrist nem tudom magamhoz ölelni
ég a hátam a fájdalomtól, görcsöl a nyakam és a derekam Dávid többórányi hurcolása után, Andris bőg, ha fekve szoptatom Dávidot, és kirohan a szobából
egyik gyerekemtől megyek-rohanok a másikhoz és vissza, ebből áll minden napom reggel 5.30-tól (7.30-tól) este 22.00-ig, ha Andris nyugodtabban alszik, 1.30 és 5.30 között csak Dávidhoz kell felkelnem
pénteken megfájdul a fejem, ha sírás után kifújom az orromat, úgy érzem, mindjárt megvakulok, elzsibbad az agyam a fájdalomtól
Andris szeretgeti Dávidot: játékot ad neki, megsimogatja a fejét és a hasát, puszit nyom a mellkasára, nevet, ha Dávid véletlenül hozzáér a kezével-lábával
életemben először szoptatok nyilvános helyen: a játszótéren
pénteken egy órán keresztül masszírozom Dávid hasát, hogy el tudjon aludni
nincs idő magamra, nincs idő a hobbijaimra
Andris elrántja a lábát, ha véletlenül hozzáér Dávid, sírva tiltakozik az ellen, hogy ő is ott fekszik mellettünk
álom/ajándék, álomajándék, ajándékálom: napi egyetlen gyerekmentes óra
próbálok türelmes maradni és mindkét gyerekemnek annyi szeretetet adni, amennyit csak tudok
kevés időnk jut egymásra, de a szerelemünk még mélyebb B.-vel, ha egyáltalán fokozható az, ami közöttünk van, ami összeköt minket egy életre
Andrisnak elég harminc perc alvás is
egész nap kapkodok
már öt perc alatt is le tudok zuhanyozni
keveset nevetek
Andris sírva csimpaszkodik a lábamba, miközben megpróbálok az egyik szobából a másikba jutni a síró Dáviddal, és én is sírok
csütörtökön anyósom és a gyerekek egyik unokatestvére viszi a játszótérre Andrist, és utána még maradnak, én ezalatt legyűröm a felgyűlt házimunkát
kétszer másfél nap hányás nélkül, pénteken azonban háromszor ömlik vissza a tej Dávidból
Andris összesen napi egy-másfél órát tölt a tévé (mesetévé) vagy a számítógép (családi videó) előtt, hogy egyáltalán esélyem legyen elaltatni Dávidot, egyik nap a tévé előtt alszik el
nagyon hiányzik, hogy Dáviddal összebújva szundikáljak szoptatás után
egyik gyerekemmel sem tudok úgy foglalkozni, ahogy szeretnék
Andris azt látja, hogy egész nap Dávid van a karomban
B. aggódik és félt, ő is fáradt
nem akarom, hogy Andrist a tévé nevelje fel, nem akarom, hogy ne legyen erőm Dávid babusgatásához
 teljes önfeladás
óriási kihívás a két gyerekkel lemenni a játszótérre még a hőség előtt
Dáviddal minden hajnali ébredése után 40-50 percig sétálgatok a lakásban, hogy elaludjon
ha egész nap nem tudok vele foglalkozni, Andris estére kiborul, üvöltve hisztizik, Dávid felébred, amikor elfogy a türelem, kiabálunk Andrissal
12 kilót fogyok másfél hónap alatt
Andris megáll előttem a két alvós takarójával, felnéz rám és sírni kezd, hogy őt vegyem fel és ne a síró Dávidot
valahogy túl kell élnem ezeket az első hónapokat, talán könnyebb lesz, ha Dávid mobilizálódik
 szeretnék minden jó pillanatot élvezni, keresem az apró örömforrásokat


anyaságom alatt most először érzek elkeseredettséget

2012. augusztus 21., kedd

Főleg hófordulósos

Dávid olyan jó kis egészséges baba a gyerekdoki szerint, hogy a mindennapos bukásával/hányásával sehová sem tudja beutalni, mert kiröhögnek, ha elmondom, hogy még így is cirka fél kilót hízott az elmúlt két hét alatt. A gyerekemből orrán-száján sugárban kilövellő anyatej hiába durva látvány, egyelőre várunk, hátha kinövi, vagy történik olyasmi, amivel kezdeni lehet valamit. Gondos anyjaként összefoglaltam a ded számára a szoptatás új módjával kapcsolatos tudnivalókat: nincs zabálás, nincs habzsolás, nincs belefeledkezés, és főleg nincs hányás. Mihelyt azt látom, hogy úgy kajál belőlem, mintha öt másik cápával kellene megküzdenie a betevő anyatejért, kicsit megszakítom a szoptatást, hogy kizökkentsem a falásból, aztán némi szünet után folytathatja az Anyatej Gold szürcsölését. A pelenkázón megemeltem a szivacs fejrészét néhány kinőtt 2-es pelenkával, és ha a hátára fektetem, mindig teszek valamit a feje alá. Ezek az újítások elnyerték a fiatalember szimpátiáját, nem mondom, hogy már imád a hátán feküdni, de legalább nem tiltakozik a letevés utáni második másodpercben. A gyerekdoki javasolta az ágy fejrészének könyvek által kivitelezett megemelését úgy harminc fokban, én meg azon töröm a fejemet, melyik vastag könyvem meggyalázásáért nem fájna a szívem. A Gastrotuss Baby szirupból kétszer kapott pár cseppet a fiam, egyből hányta is kifelé, úgyhogy ezt hanyagoljuk. Egy újabb drága gyógyszertári babacucc, amit feleslegesen vettünk meg. Klassz. (Nem.)
Moho sapiens a Dávid, ez tény. Az első hónap végén elhagyta az öt kilót, a doki anno majdnem hatvan centinek mérte. Hosszú baba, a doki egyre csak hajtogatta a takaróként funkcionáló textilpelenkát, hogy hol a vége a gyereknek. Nem spóroltuk ki az anyagot ebből a gyerekünkből sem, aki ugyan nem husi, viszont puszilgatni való toka- és combhurkát növesztett egy hónap alatt. Nagyon gyorsan megemberesedett, már elég jól meg lehet fogni mindenét, nincs az az érzésem, hogy mindjárt elroppantom a csuklóját. Azt hittem, Andris tizenkét-tizenhárom kilója után semmiféle nehézséget nem okoz Dávid emelgetése, de kiderült, hogy igenis megérzem a kilóit a karjaimban és a hátamban, a derekam meg begörcsöl néha egy-egy kendős séta után. A rugalmas kendő továbbra is nagy jóság, áldassék a neve. Pillanatok alatt elalszik benne, akár a hasa fáj, akár bukás után nyűgösködik. Az éjszakai alvása tulajdonképpen rendben van, általában kétszer ébred, és olyan 3-6 órákat nyom egyben. 
Azt is hittem, hogy Andris szinte mindenre felkészített, nem érhetnek olyan nagy meglepetések Dávid mellett. Tévedtem, ez pár hét után kiderült. Egyrészt újdonság a rajtam landoló pisi/kaki/hányás, másrészt a kisebbik fiam sem hajlandó nyugton maradni pelenkázás közben, pedig úgy örültem, hogy végre lesz egy gyerekem, akivel nem kell megküzdenem pelenkacsere közben. Dávid igencsak aktív baba éber állapotában, meglepően aktív, például az Ikeában negyven percig elnézelődött ébredés után. Nézelődött, igen. Aki látja, azon csodálkozik, milyen értelmes a tekintete, mennyire figyel. A hajnali séták alatt el-elkap az érzés Dávid szemébe nézve, hogy a Bóbita énekelgetése helyett valami komolyabbal kellene előrukkolnom. Ha ébren van, sokat mocorog, egyelőre ő sem az a típusú gyerek, aki órákon keresztül elnézegeti a kezét. Zokon veszi, ha hiába nyúlkál, nem éri el a kiszemelt tárgyat. Az nagyon aranyos, amikor a meglendített karjával homlokon csapja magát, és a koppanás után morcosan néz, hogy ezmegkivolt? Andrishoz hasonlóan a társaságot kedveli, és legyen sok látnivaló, de persze a karomban, mert a játszószőnyeg nem olyan izgalmas, meg a szimpla fekvés sem. Csak percekre lehet letenni, különben reklamál. Nem jósolok magunknak sok nyugalmat a következő hónapokra-évekre. És nyugalom alatt azt értem, hogy szeretnék leülni öt percre. Nem öt órára, mert arról álmodni sem merek. Öt percre. Öt csendes, akciómentes percre. (Amikor még itthon volt B., az egyik nap négy órán keresztül próbáltam kiszakítani magamnak 20 perc napközbeni pihenést. Nem sikerült, mindig akadt legalább egy kiskorú valaki, aki megakadályozta a szusszanást. Így marad az, hogy a nemanyás-nemgyerekes dolgaimra az alvásidőmből csípek le, persze abban az esetben, ha képes vagyok nyitva tartani a szemeimet.) 
Dávid meglepett azzal is, hogy órákon át ébren bír maradni. A maximum nyolc óra. Eddig. És csak nemrég született. Baromi nehéz két kisgyereket szimultán szórakoztatni, mondjuk, az már simán megy, hogy szoptatás közben peonzát hajigálok. A pedikűrös szerint csinos, fiatalos anyuka vagyok, kivirultam és megfiatalodtam a gyerekek mellett. Hát, igen, megöregedni sincs időm, úgy tűnik. A pedikűröshöz amúgy családilag robbantunk be, B. Andrist hajkurászta a szalonban, nekem meg úgy bizgették a lábamat, hogy Dávid az ölemben-karomban nézelődött, és persze lehányt+lekakált közben, mert nálunk mindig történik valami. 

2012. augusztus 12., vasárnap

Cápa minor



Kis éji mese

08.11.
21.38-23.50: Andris lefektetése után rögtön összebújunk B.-vel és álomba zuhanunk (Dávid 19.05 óta durmol)

08.12.
23.50-0.24: Dávid ébred, tiszta pelenka és kaja, szoptatás közben mindketten bealszunk
0.24-1.33: Andris sírva ébred, Dávidot az ágyába szállítom, Andris hisztériás rohamot kap
1.33-3.05: Andrist lefektetem, Dávid ébred, tiszta pelenka és kaja, hány/bukik egy kisebbet és egy nagyobbat, kétszer átöltöztetem, takarítok, amíg elalszik, sétálgatok vele a lakásban

Ma még nem aludtam. Talán napközben összehozunk nekem egy-másfél órát. 

Öngól az, amikor két (napközben nem alvó, illetve rosszul alvó) kisgyerek anyukájaként blogot írok szunyálás helyett. A gyomrom görcsben, a hátam fáj. Most ez a blog a nyugibogyóm.

Andris pár hónapja hisztizik rendszeresen. Nappal, éjjel. Dackorszak, rémálmok, fejlődési ugrás, testvér. Mióta Dávid megszületett, egy-egy nap 60-80 százalékában nyűglődik, sír, üvölt. Nincs olyan napunk, ami teljes egészében békésen, nyugodtan telne. Egy hónapja minden apróság miatt képes kiborulni. Féltékeny az apjára, miközben imádja. Féltékeny Dávidra. 

Ma hajnalban negyven percen keresztül közelharcot vívtam vele. Hiába öleltem, pusziltam, nyugtattam, csak üvöltött, üvöltött, üvöltött a karomban. Szabadulni próbált. Sikoltozott. Megütött, megharapott. Negyven percen keresztül küzdött tiszta erőből a 22 hónapos kisfiam. Csatakosra izzadta a pólóját, verítékétől csúszott karja-lába. A végén kimerülten sírt és nyüszített a karomban, aztán elaludt. Az arcára folyt a könnyem. Nem tudom, hová akart menni, mitől borult ki, mi fájt neki ennyire. Nem ez volt az első ilyen éjszakai/hajnali eset, viszont a legintenzívebb. Hihetetlen akarata van a fiamnak. 

Dackorszak, rémálmok, fejlődési ugrás, testvér. Talán mindez egyszerre. Talán az, hogy túl gyakran kell rászólni/rákiabálni mostanában, mert feszegeti a határait, a határainkat. Néha elégedetten mosolyog, ha felemeljük a hangunkat, néha kétségbeesést látok a szemében. Nyilván rossz üzenetet hordoz, ha Dáviddal a karomban kiabálok vele, de nyilván nem fogom hagyni, hogy üveggolyót dobjon a tükörbe, és a századik szép szó után nyilván nem tudok türelmes maradni. 

Megcsináltattam a horoszkópját, mert tudni akartam, milyen adottságok, lehetőségek rejlenek még benne, miben lehet őt támogatni, segíteni. Valahol ott volt bennem az aggodalom is, hogy B.-vel rosszul szülősködünk, és ha ez így van, nagyrészt az én saram, mehetek a fenébe a megérzéseimmel, az ösztöneimmel, a pszichohülyeségeimmel. Az elemzés elolvasása után megnyugodtam: nem ismertem félre a fiamat, jól látom az ő milyenségét egészében és részleteiben, B.-vel ügyesen nevelgettük. Eddig. Nincs könnyű feladatunk sem most, sem később. Igaz, senki nem ígérte, hogy az lesz. Egy másik emberről van szó, miért is lenne könnyű.

Ha szerencsém van, Dávid még alszik egy-két órát a következő ébredésig, megyek, megpróbálok aludni, hogy reggel őszintén, mosolyogva mondhassam a fiaimnak: Jó reggelt, örülök, hogy látlak titeket!

2012. augusztus 8., szerda

Szőranya

Az egyik nap három perc türelmet kértem Dávidtól etetés előtt (talán Andrishoz rohantam ki valamiért, már nem emlékszem, két cápával sűrűn követik egymást az akciók), és amikor három perc múlva visszatértem a szobába, ez a látvány fogadott:


Nem vagyok pótolhatatlan, na.

2012. augusztus 4., szombat

Lányos anyák, reszkessetek!


Élete első hajnyírását Sir Andrew végigüvöltötte a karomban, de a végeredmény neki is tetszett, legalábbis elégedetten simogatta az új haját. Az itt-ott megmaradt hosszabb szálaktól majd álmában megszabadítom, alvó gyereken kivitelezett manikűrben és pedikűrben úgyis zseniális vagyok, ideje hajszobrászként debütálnom.

Kész férfi az új sérójával. Imádom.

2012. augusztus 3., péntek

Egy újabb horzsolás

A másik dolog, ami felhorzsolta és egyelőre minden egyes nap felhorzsolja a kis anyalelkemet, hogy nincs négy kezem. Ha ma reggel négy kezem lett volna, egyszerre tudom magamhoz ölelni a kiságyban síró Dávidot és a térdembe kapaszkodva síró Andrist. Dávid rádöbbent, hogy hiába cuppog az öklén, képtelen tejet fakasztani belőle, Andris meg úgy gondolta, hogy Dávid helyett inkább őt vegyem fel. Két kéznél többet nem sikerült összeszámolnom magamon, ezért pár percre felvettem Andrist, hogy megnyugodjon, és miközben elmondtam neki, miért sír a testvére, meg hogy őt le kell tennem ahhoz, hogy Dávidot felvegyem és megvigasztaljam, a másik kezemmel a kisebbik fiam hátát simogattam. Nos, a taktika nem vált be, mindkét gyerekem sírt tovább. Teljesen megértem őket, a saját szempontjukból abszolút jogos a két kezem iránt benyújtott kizárólagos igény, bár Dávid nyilván a melleimet jobban favorizálja. A probléma súlyosságára való tekintettel felébresztettem a dedek apját, hogy ölelje magához Andrist, mert muszáj megetetnem a farkaséhséggel küzdő Dávidot. B. amúgy tőlünk alig egy méterre totális békességben szundikált, holott mindkét gyerek erőteljes hangon reklamált, ez a sokgyerekes férfiaknál valami túlélési ösztön lehet. Anno Andris minden kis apró rezdülésére felébredt a vigyázzalvásból, Dávid eddig még nem tudott olyan hanghatást produkálni, ami kiűzte volna álomországból az apukáját. A polipként nyakamba csimpaszkodó és minden porcikájával hozzám tapadni szándékozó Andrist nagyon nehezen sikerült lefejteni rólam, B. karjában bömbölt tovább, nekem meg azóta is itt lüktet a fejemben a kérdés, hogy mit fogok csinálni három hét múlva egyedül egy ugyanilyen, naponta akár többször is előforduló helyzetben. Az az opció, hogy B. ne menjen dolgozni Dávid 6-7 hónapos koráig (vagy biztos, ami biztos, mondjuk, a gyerekek 18 éves koráig), igen vonzó, csak sajna kivitelezhetetlen. Perpill azzal biztatom a pesszimista énemet, hogy több anya is túlélte már a kétgyerekesség első hónapjait, sőt, utána vállalt még egy-két csemetét. Pesszimista énem azzal szokott visszavágni, hogy ők biztos rájöttek A Túlélés Titkára, ami nekem most még halványan sem körvonalazódik.   
Azt tudtam, hogy nem fogjuk megúszni a testvérféltékenységet, de a terhességem alatti viselkedése ellenére egy kicsit azért reménykedtem abban, hogy Andrisnál a viszonylag lájtos verzióba futunk bele. Hát, lehetséges, hogy reménykedés helyett áldozatot kellett volna bemutatnom A Testvérféltékenység Istenének. Van itt minden, kérem szépen, amikor tetőzik az új családi felállás miatt érzett frusztráció: Andris toporzékol, a földre veti magát, taknya-nyála-könnye egybefolyik, úgy üvölt/visít, lelöki a kezünket magáról, hihetetlen erővel és elszántsággal küzd, hogy kiszabaduljon a vigasztaláshoz előkészített ölelésünkből... és még sorolhatnám. Gyűlölöm ilyen állapotban látni a fiamat. A szülés előtt és után gyakran gyötört a bűntudat, hogy a testvére születéséből adódó helyzet fájdalmat okoz Andrisnak. Butaság a bűntudat, igen, mégsem tehettem ellene semmit, egyszerűen felbukkant. A kórházban mindig elsírtam magam, amikor meglátogattak Andrisék. Borzasztóan hiányzott a fiam, és végtelenül rossz volt látni rajta a zavarodottságot, az értetlenséget, a távolságtartásába meg próbáltam nem belepusztulni. Bár B. nagyon jól helytállt, a nagymamák pedig sokat segítettek, Andris addigi élete felborult, három napig nélkülem élt, hiába vágyott rám, nem voltam ott. Sem a reggelinél, sem a sétánál, sem a játéknál, sem az esti szoptatásnál, sem az elalvásnál. A kórházban nem maradt meg sokáig a karomban, odabújt hozzám, de nem úgy, mint a kórház előtt. A könnyeimet kíváncsian nézte, próbáltam elmagyarázni neki, hogy örömömben sírok, mert végre láthatom és magamhoz ölelhetem. B.-hez bújt bizalommal, nekem meg kellett küzdenem a bizalmáért... és minden egyes mosolyért, pusziért, ölelésért. Fájt, igen, nagyon fájt. Bekönnyeztem akkor is, amikor végre hajlandó volt táncolni velem az egyik Jewel számra: Bekapcsolta a hifit, rázta kicsit a fenekét, himbálta a felsőtestét, aztán mosolyogva felém nyújtotta a két kezét és kézen fogva ringatóztunk ide-oda. Nagyjából két hét alatt találtunk vissza egymáshoz.    
Az itthon töltött első két-három nap borzalmas volt. Ahogy tudatosult Andrisban, hogy a baba itt marad velünk, szinte mindig sírni kezdett, ha felvettem Dávidot, ha mosolyogtam rá, ha pelenkáztam. Az első szoptatásnál sokáig nem bírta abbahagyni a kétségbeesett sírást, rángatta a kezemet. Egyetlen anyának sem kívánom azt, amit Andrist vigasztalva átéltem... és azóta is minden (akár ötven-hatvan percig is elhúzódó) kiborulásánál átélek. És kezdetben az is gyakran előfordult, hogy Andris sírva ébredt az éjszaka közepén és azt kiabálta, hogy anyaaa...!, anyaaa...! Bevallom, az elején örültem, hogyha a kiscápának tele a pocakja és tiszta a pelenkája, órákig eldurmol, és nem kétemberes baba, aki például kizárólag az anyukája karjában marad meg sírás nélkül a nap 24 órájában. Így jobban oda tudtam figyelni Andrisra, több idő és energia jutott rá. És annak is örültem, ha Dávid szoptatásánál Andris éppen aludt vagy játszóterezett. Érzelmileg talán még soha nem voltam olyan nagy nyomás alatt, mint a kórházban és az utána eltelt két hétben.
Andris már valamivel jobban viseli Dávid jelenlétét és a vele kapcsolatos dolgokat (majd elmesélem, mi mindent csinálunk, hogy könnyebb legyen neki), alapjáraton ugyanolyan mosolygós, kíváncsi, önálló és magabiztos emberke, mint korábban, a kiegyensúlyozottságán meg dolgozunk. Az első két hét nehezen kezelhetősége csitult, erőteljes hisztikkel tarkított, néha kimondottan hajmeresztő határfeszegetéssé szelídült. Érdekes, mióta B. itthon van, Andris felemásan viselkedik vele: Egyrészt imádja, sír, ha elmegy itthonról, másrészt rengeteget dacoskodik vele pl. pelenkázásnál, öltözésnél, fürdésnél, és nehezményezni szokta, ha az apukája holmi neki szánt puszival megzavarja a velem folytatott építőkockázást. A féltékenység mellett valószínűleg most meccseli le B.-vel mindazt, amit az anyukájával az év első felében. A kevés együtt töltött időbe régebben nem fért bele a balhé, csak a játék, a nevetés, az összebújás. Nem könnyű mostanában Andrisnak lenni.

2012. augusztus 1., szerda

Addig nincs gond...

... amíg a legnagyobb szarban (konkrét és átvitt értelemben is) röhögni tudunk B.-vel, ezt válaszoltam Orsi hozzászólására. Lássuk például a többféleképpen szaros hétfőnket. 
Hajnal fél hétkor az a kiváló ötletem támadt, hogy nem dőlök vissza az ágyba hétórányi alvással (2+4+1 óra bontásban) a hátam mögött, hanem szövegelek itt egy keveset, mihelyt hajlandó elaludni a sámánkodásomtól (értsd: masszázsomtól) megkönnyebbülni-megnyugodni látszó, másfél órája a pocakjával nyűglődő kisebbik gyerekem.
Hajnal fél hét után öt perccel a nagyobbik bömbölve ébredt álmából, ami egyrészt megsemmisítette blogolási terveimet, másrészt roppant durva reggelt és délelőttöt vont maga után. A kialvatlan és a dackorszaktól meg a testvér- és apaféltékenységtől gyötört Sir Andrew szinte minden percben hisztizett valamiért, hol csak szimplán sírva, hol teljes hangerőn üvöltve. És semmivel sem lehetett megnyugtatni. Kizárólag karban hurcolászva érezte magát komfortosan, mert ugye most ő is kisbaba, meg ha a tesóját hozzuk-visszük, akkor őt is, és ez teljesen logikus Andris szempontjából, a gyakorlatban azonban nehezen élhető a nap huszonnégy órája a belénk csimpaszkodó, tizenegykétháromkilós gyerekkel. Reggel tízre teljesen kitikkadtunk B.-vel, az agyunkat leszívta az órák óta tartó hiszti, és egyáltalán nem akaródzott nevetgélnünk, próbáltuk többé-kevésbé türelmesen terelgetni Andrásfiamat, akinek olyan oltári mázlija volt, hogy az apjánál és az anyjánál nem egyszerre jött el a holtpont. Sir Andrew kidőlésére cirka 12 körül került sor, és már éppen a kanapéra hanyatlottunk volna B.-vel, hogy szusszanjuk egy keveset és pihentessük a dobhártyánkat és élvezzük A Csendet, amikor is Sir David felébredt.
A babaméretűről azt kell tudni, hogy engem naponta minimum egyszer lepisil+lekakil+lehány, és ez a teljesítmény azért méltó a feljegyzésre, mert az ilyesfajta élmények Andrisnál kimaradtak. A p és a k 99,8%-ban a célállomáson, azaz a pelenkában landolt nála, és csak a banántól hányt úgy háromszor-négyszer összesen, pici korában alig bukott valamit. Dávid mindig megtalál ezzel-azzal, és ugye hajnal fél háromkor nincs jobb program, mint 20-30 perc alatt letakarítani és fertőtleníteni az összekakilt mindenfélét. (Ööö... de van.)
Szóval, Andris elaludt, a kisebbik meg felébredt. Amíg ittam egy pohár hideget szoptatás végén, addig B. némi biztonsági büfiztetés után elkezdte kicsomagolni a pelenkából a kiscápát, aki természetesen oltári nagy k betűset küldött a pelenkázóra és a parkettára. A habtapit még nem raktuk vissza, B. meg elfelejtette a földre teríteni a kaka-, pisi- és hányásvédelmi fóliát. B. vészjelzésére berohantam a pelenkázóhoz, egyik kezemmel a szart takarítottam innen-onnan, a másikkal meg lerántottam B.-ről a boxert - kivételesen plátói céllal, mert a boxer is kapott az áldásból. B. csutakolni vitte Dávidot, én takarítottam a cuccost. Szakadt rólam a víz amúgy is, a hajolgatástól meg pláne. Épp végeztem, amikor Andris felébredt. 30-40 perc után. Sírva rohant hozzám, felvettem és ringattam. B. odajött a pelenkázóhoz a habtiszta Dáviddal és abban a pillanatban... csengettek. Merthogy meghozták az ebédünket. Egy órával korábban rendeltük L'Oréal alapon (mert megérdemeljük egy ilyen reggel és délelőtt után) és baromira elfelejtettük, hogy mindjárt itt a kajafutár. A kapucsengő hangja a következő állapotban talált minket: B. egy szál bőrben állt a pelenkázó előtt, karjában a szintén egy szál bőrbe öltözött Dávid. Én is a pelenkázó előtt dekkoltam csatakosra izzadt trikóban és bugyiban, karomban a síró-rívó Andrissal, ez utóbbin egyetlen pelenka.
B.-vel egymásra néztünk és hirtelen nagyon kellett röhögnünk. A futár nyomta a csengőt, mi meg alig bírtuk abbahagyni a röhögést. Bzmgilyennincs!, ezt ismételgettük, és mivel senki nem nyitott ajtót a futárnak, B. az ajtóhoz startolt, beengedte az embert a kapun, aztán magára rántott valami ruhaneműt, aztán gyereket cseréltünk, mert Andris mindig asszisztál az ajtónyitáshoz, aztán a két fiú behozta a kaját, aztán Dávidra is került pelenka és trikó, aztán én is szalonképessé változtam, aztán a szundikáló Dávidot leraktam az ágyába, aztán ettünk. És úgy örültem, hogy palacsintát is rendeltünk. 
A nap második felére nem jutott semmiféle izgalom, pedig B. és A. vettek nekem rugalmas hordozókendőt (pirosat!) és gond nélkül elmetróztak együtt a kendőért, és utána B. kicsapta A.-t a Millenáris egyik játszóterére (ne aggódjatok, hazahozta végül), én meg egyedül fürdettem meg D.-t. 
Azt hittem, kihívás volt az elmúlt majd' két évem, de hétfőn rádöbbentem, hogy az igazi kihívás még csak most kezdődik.