A reggeli idill és annak itt-ott fájdalmas vége

A idill azzal kezdődött még a hónap elején, hogy az egyik reggeli ébredése után összekucorodtam Andrissal a kanapén. B. aludt, még volt másfél órája Tomi dalolós ébresztőjéig (zeneileg Tom Jones keltegeti reggelente - a posztíró megjegyzése), én alig láttam az álmosságtól, a sarj viszont nyolc-tíz óra alvással a háta mögött úgy döntött, készen áll a mai napra, jöhet a játék. Látszik, hogy Andris az első gyerekem: Korábban a gyors tollászkodás után kegyetlenül kivertem az álmot a szememből egy nagy bögre kapucsínóval (a szememet meg majdnem a kapucsínókeverő kanállal), és letelepedtem Andrishoz a habtapira, hogy na jó, itt vagyok, te gyerek, játsszunk, aztán amikor a te gyerek pár órával később lazán visszaszunyált, ott pörögtem a lakásban, mostam, mosogattam, pakoltam, takarítottam, mert nem tudtam aludni a kapucsínó miatt... és baromira elfáradtam. Hiába sajnálom az időt a nappali alvásra, a kiskorú energiagombóc mellett muszáj valamennyit pihennem, többek között ez az első hat hónapunk tanulsága. Bagoly típus vagyok, nem bírok korán lefeküdni, ezért reggel vagy délelőtt kell még egy-két óra szunya a komfortérzetemhez. Komfortérzet nélkül is boldogulok, de azért mégis jobb vele. Törtem a fejemet, hogy oldhatnám meg az extra alvást, plusz azt, hogy Andris ne csak harminc percre hunyja le a szemét. Sokáig tartotta magát az a megoldás, hogy Andris szoptatás után elaludt a karomban és így a fotelben szundikáltam - ülve. Nem túl kényelmes, de pihentető, ha együtt mindig egy-másfél órákat alszunk napközben. 

Andris picinek az a csapkodós-forgolódós baba volt alvás közben (ez a mai napig nem változott, ha egyedül alszik, mostanában kúszik és hempereg álmában), és nem szerette, ha fekve kapja a kaját, így arról szó sem lehetett, hogy szépen elheveredünk az ágyon, összebújunk, eszik, aztán alszunk együtt. A hónap elején azonban úgy adódott, hogy a gyerek önkiszolgáló tejbüfének nézett többször is: ott feküdtem mellette, ő pedig játék közben oda-odagurult a tejcsárdához, ha megéhezett vagy megszomjazott, egyértelműen a tudtomra adta, hogy a mellemre pályázik (tátogott, nyüsszentett egyet-kettőt és éhesen nézett rám), és egyáltalán nem zavarta, hogy fekve kell feltankolnia. Kaja után gurult tovább játszani. Eme tapasztalat birtokában aztán egyszer, amikor nagyonnagyonnagyon álmosan ébredtem reggel,  nyílegyenesen a kanapéra vittem a virgonckodó cápát, eszembe sem jutott a tollászkodás, a kapucsínó, a habtapi, egyetlen vágyam az volt, hogy ha nem is tudok aludni a gyerek mellett, legalább néha-néha elbóbiskolhassak. A kanapéról nem tud leesni, mert eltorlaszolom az utat, ha meg tejbüfézhetnékje támad, úgyis szól. Ő játszik, én durmolok. Úgy gondoltam, Andris túléli, ha naponta csak kilencvenkilencszer játszunk együtt és nem százszor. (Hát, nem én leszek Az Év Anyja, ez van.) A vártnál sokkal jobban alakult ez a reggeli összebújós dolog. Andris nem hiányolta a habtapis közös játékot, ráadásul ilyenkor még nincs igénye a lakás minden pontját érintő kalandozásra, és a sarjnak gyakran nem az a fontos, hogy vele játsszunk, hanem az, hogy ott legyünk mellette, amíg ő mókol ezzel-azzal. Mindegy, mit csinálunk, de legyünk ott. Oké, azt azért jobban díjazza, ha a hátát vakargatom vagy a nyakszirtjét puszilgatom, mintha olvasok. Szóval, félálomban pompásan eljátszadoztam a gyerekkel a kanapén, amikor meg elálmosodott, odabújt hozzám, rácsatlakozott a mellemre. Kaja után először ő aludt el, aztán meg én. Egy-két órákat alszunk így együtt B. ébredése előtt, és egyszerűen szuper ez a reggeli idill, rengeteg energiát kapok abból, hogy ott szuszog mellettem a gyerekem. Ha nyűgös a foga miatt, átölelem, kicsapom neki a mellemet, nem kell tízpercenként az ágyához sietnem. Mindhármunknak jó így, mindenki alszik még egy kicsit nyugiban. Remek reggeli szertartás lett ez nálunk, bár a dolognak néha azért van egy-egy apró (?) szépséghibája: Ma konkrétan arra riadtam fel a bóbiskolásból, hogy Andris hetvenkilenc százalékos hangerőn a fülembe kurjongatva ezerrel cibálja és nyammogja a hajamat, cirka két hete meg ezzel vágott állcsúcson, miközben szunyókáltam. A hajtépés ellen max. annyit tehetek, hogy magnóra veszem és lejátszom az anyai intelmeket, miszerint ne cibáld és ne zabáld a hajamat, kisfiam, inkább simogasd, azt nagyon szeretem, a kanapéra viszont az ütős ébresztés óta kizárólag puha textiljátékokat szórok.

Nem zenbejegyzés

Úgy tűnik, anyai nagymamám továbbra sem tudja megemészteni, hogy Andrisunk van, nem lányunk: ma folyamatosan cunikázta a cápát, amikor hozzá beszélt, cunika így, cunika úgy. Legutóbb tyutyuka volt neki a sarj, B.-vel azt hittük, nincs ennél lejjebb - ezek szerint mégis. Gondoltam, ha a mama ennyire idegenkedik az A betűs név mindenféle formájától és ragaszkodik a nemiszervezéshez, kicsit fogcsikorgatva ugyan, de a tökizést javasoltam, hiszen fiú a gyerek. A mamának persze nincs humorérzéke. Mondtam B.-nek, hogy nyugodtan lőjön térdkalácson, ha ilyesmi nagymama lesz belőlem. 

(Azon azért elröhögtem magamat, hogy B. felcsillanó szemekkel rávágta a csonkítási felhatalmazásomra, hogy jóóóó!)

Mester és Tanítványa

Miután Andrispadavan sikeresen megküzdött a dagi súlyzós egérrel (ott a tetem az ujjai alatt), Vackormester megáldotta: "Jól csináltad, ifjú tanítványom, Az Erő veled van!"

Játékbarlangban járt a gyerek

Alig szálltam fel a buszra, ami dorwékhoz visz, egyből megszólítottak a mei-tai és Andris miatt. Négyen. Valami lehet az aurámban, mert engem mindig leszólít valaki, és mióta van a cápa, azóta egyre sűrűbben, őt nagyon sokan nem bírják szó nélkül hagyni, se pasik, se nők. Az egyik azt kérdezte, kényelmes-e a gyereknek ez a kendő (nem, bzmg, azért hordom ebben, hogy fájjon neki - a kendőzést már ki sem javítottam), a másik nagyon dicsérte Andrist, meg a hordozásról és a lányáról akart beszélgetni, akinek négy diplomája van, képzeljem el, és a harmadik gyerekét szülte nemrég, pedig azt hitte, szülés helyett a karriert választja, hiszen négy diplomája van, a következő utas a hozzátáplálásról értekezett (almát és krumplit adjak Andrisnak, az a szokás), a negyedik pedig a fiam születésnapját tudakolta, valami ezoguru lehetett, mert a Mérlegre ráncolta a homlokát és sóhajtozott, aztán rátért az unokájára, hogy nehéz beszoktatni az oviba. Azt is kérdezte az egyik nő, hogy sírós gyerek-e az Andris vagy jó baba. Szerintem a sírós baba nem rossz, de ebbe a fejtegetésbe nem akartam belemenni, nehogy a dorwos megállóig benne ragadjak a társalkodónői szerepben. Az áldott jó szívem miatt így is minden kérdésükre válaszoltam. A jóbabázós nő egy megállóval korábban szállt le, mint mi, előtte odajött hozzám és csillogó szemekkel lelkendezett egy sort, hogy Andris valóban jó gyerek, ilyen csodababát még nem is látott. Tény, a fiam nem az a sírós fajta, barátságosan mosolyog és szemlélődik, de hogy emiatt csodababa lenne... Hát, nem hiszem. Az oda- és a visszautat is pisszenés nélkül nézelődte végig, annyira koncentrált, dorwéknál meg belevetette magát a játékbarlang kínálta örömökbe (szőrmés! könyv simogatása, klaviatúrabirizgálás, katicás csörgő rázogatása satöbbi), egy pillanatra sem állt meg. A mai nap tanulsága, hogy a fiam bődületes mennyiségű ingert képes befogadni, és nem fárad el jobban, mint máskor. A sapkája, ami nagy rá kicsit, az úton többször megzavarta a világ tanulmányozásában, így állandóan letépte a fejéről, amikor a szemére csúszott, és volt olyan is, hogy nem látott tőlem valami nagyon izgalmas dolgot, ezért megpróbált arrébb tolni - ez a mei-tai-ban elég lehetetlen vállalkozás.  

Dorwéknál cseppet sem volt zavarban, gátlástalanul az őt érdeklő játékokhoz kommandózta magát. Néha fel-felnézett, mit szólok az akcióihoz, de nem hangzott el semmiféle nemszabadandrásnemszabad, úgyhogy kedvére csatangolt az új terepen. Ja, tegnap óta kúszik a sarj (éljen!, éljen!, éljen!), de a hempergés egyelőre jobban megy neki, ezért csak akkor hajlandó kúszni, ha valamit nagyon, de nagyon meg akar fogni - vagy az apját kívánja elkápráztatni. A nemszabadandrásnemszabad kategóriába egyébként a virágok tartoznak, nem mintha ez érdekelné a babát, ha egyedül hagyom és feltűnően nagy a csend, tuti, hogy épp valamelyik növényem becserkészésén mesterkedik. Reggel kábé háromszor távolítottam el az egyik fikusz közeléből, és biztos vagyok abban, hogy holnap is megtalálom ott néhányszor. Másfél óra alvás után Andris és Vackor tovább ismerkedett egymással, nem hagyták ki a rituális haj- és pofazacskófogást sem. (Lehet tippelni, az én kisfiam melyiket tapogatta.) Készült olyan fotó is, ahol Vackormester megáldja Andrispadavant, majd berakom.

A hazaúton Andris nagydarab, tetovált fickókat is nézegetett - mindegyik rámosolygott a gyerekre. 

Hírek a cápagyerek társas kapcsolatairól

Mivel már egy ideje felnőttbaba, három-négy hete élénk társasági életet él a kiskorú, és azt kell mondanom, nagyon tetszik neki a társasági élet, mint olyan, hiszen mindenki vele foglalkozik. A szüleivel ellentétben Andris imádja, ha zajlik körülötte az élet, ilyenkor egy csomó dolgot lehet nézni-figyelni (ez a másik szenvedélye), és mindig akad valaki, aki játszani, puszilkodni, kukucsolni akar vele. Még mindig bennem az a kép, ahogy az egyik családi összeröffenésen Andris a nappali közepén hempereg: egyik mutatóujja a szájában (ínymasszírozás céljából), így fordul jobbra-balra az ikszfős közönség előtt, és minden fordulás után kipillant a nézőkre, csekkolja, vajh mit szólnak a produkcióihoz. Meg kell zabálni, amikor sztárolja magát.

Sir "Partyarc" Andrew a családozások mellett a kedves bloggernők társaságát is rendkívül élvezi. Dorwot első pillantásra a szívébe zárta, a hangját és a mosolyát különösen, és amikor úgy két hete összeeresztettük a két Andrist, kiderült, hogy a fiúk meglehetősen érdeklődnek egymás iránt, pedig ilyen kicsiknél ez általában nem jellemző. A sarj alig bírta levenni a szemét Vackorról, hihetetlen izgalomban tartotta az a tény, hogy igazi babát lát. Természetesen lemeózta Vackor magával hozott játékait, nagyvonalú házigazdaként pedig hagyta, hogy Vackor tetszése szerint falatozzon a habtapijából. Tünemény volt együtt a két fiú. Azt szerencsére sikerült megakadályozni, hogy a hajimádattól hajtott Andrisom rámarkolás után megcibálja Vackor fürtjeit. Négyesben teljesen más babázni, nem fáradtam el, sőt, pluszenerdzsit kaptam, az idő meg egyszerűen elrohant, úgy éreztem, alig beszélgettünk valamit dorwval. 

Ma ugyanezt éreztem Elfnél, mintha csak két percre ugrott volna fel hozzánk két óra helyett. Andris nem okoskönyvi gyerek: A távolságtartást sutba dobta, széles mosollyal fogadta Elfet, izgatottan járt a keze-lába, minél előbb meg akarta ismerni közelebbről is. Az ajándék kisautó csak a sokadik körben keltette fel az érdeklődését, jobban megfogta Elf nevetése és hangja, illetve karkötője: a fiam nemes egyszerűséggel rácuppant Elf csuklójára, hogy nyelvközelből is megtapasztalja a színes bogyókat. Aztán piszkálhatott tündéres fülbevalót, tarotkártyás könyvet és dobozt, plusz kedvére markolászhatta Elf haját, aki a cápa kezébe engedte a tincseit. Eme cselekedete miatt gondolatban hősi emlékéremmel tüntettem ki a bloggerinát. A hajbirizgálás egyébként onnan jön, hogy amikor Andris felfedezte magának az apja haját, sikongatós-kurjongatós extázisba esett, és azóta egyetlen nap sem telhet el a Szent Kurkászás nélkül. B.-nek könnyű a hajasbaba szerepében, az enyémet marokra fogja a fiam és tépi, de úgy, hogy könnybe lábad a szemem. Kibontott hajjal nem mehetek a közelébe. Írtam az egyik kommentben, hogy nem merem a hátamra kötni a cápát, de most eszembe jutott, hogy kész életveszély lenne így hordozni a hajmániás gyereket - három méteren belül megkopasztana. 

A héten lesz még társas programja a gyereknek, például arra kíváncsi vagyok, hogy viseli majd hétvégén az extrém terhelést: szombaton és a vasárnap is családozunk. Nekem amúgy mindig is az volt a fixa ideám, hogy nem akarom bölcsődébe adni a gyerekeimet, de ha azt látom Andrison mondjuk két és fél évesen, hogy kifejezetten igényli a társaságot, előfordulhat, hogy átgondolom a kérdést.     

A fiam kiröhögött egy eladót

Tegnap este kigazoltam a ruháim nagy részét, úgyhogy most már valóban nincs egy rongyom se, amit felvegyek. Az így kialakult vészhelyzeten azzal próbáltam segíteni, hogy bementem az egyik ruhaboltba, mert én ilyen leleményes nő vagyok. Lélekben rákészültem, hogy el kell vernem a havi anyapénzem felét, de szerencsére csak egy darab türkiz felső kacsintott rám, hogy vigyem magammal. A rövid bevásárlókörút alatt Sir Andrew a babakocsijából csápolt kifelé, egyrészt rendületlenül próbált felülni (mint mostanában mindig), másrészt mindenáron bele akart csimpaszkodni az útjába kerülő ruhákba és emberlábakba. Gyorsan megragadtam a türkiz cuccot, S. A. kezéből kiszabadítottam az aktuális textilt, aztán ügyesen elszlalomoztam a kasszához, sem emberben, sem ruhában nem tettünk kárt, pedig a Sir nagyon elszánt volt. A kasszánál egy szőke csajhoz kerültünk, nem lehetett húsznál több. Amikor elkérte a bankkártyámat, Sir Andrew röhögni kezdett. A szőke csaj egyáltalán nem rezonált a babakocsiban duhajkodó sarjra, szinte rá sem nézett, úgyhogy biztos nem a csajra nevetett vissza a főúri mivoltából kivetkőző ded, nem is szemeztek vagy ilyesmi. A Sir röhögőgörcsöt kapott, gurgulázott és sikongatott is, szinte vártam, hogy csapkodni kezdje a térdét röhögés közben, annyira jól szórakozott. Rejtély, mi történt, ilyet még nem csinált nyilvános helyen, én meg csak az istentelenül röhögő fiamat láttam-hallottam. A szőke csaj sajnos zokon vette, meg is jegyezte, hogy a fiam kiröhögi. Pusztán azért nem mondtam, hogy hát, végül is jogosan, ha emiatt megsértődsz, mert röhögnöm kellett azon, ahogy S. A. röhög. A mellettünk álló öltönyös pasi is röhögött a fiamon, egyedül a szőke csaj nem. Hiába faggattam, a Sir nem árulta el, min mulatott ilyen jót. Úgy látszik, a kisbabáknak is megvannak a maguk titkai.

P.S.: Ezen a képen a Sir függönnyel borítja be az anyja fejét, mert nem tartja fotogénnek.

Mindezt egy hét alatt művelte a gyerek

Andris lábában benne van a bugi. Meg a karjában is. Az előbb lestem meg alvás közben: ez a gyerek hason fekve alszik - kúszópózban. Még nem tud kúszni, én legalábbis nem láttam, hogy tudna, de állandóan gyakorol, ezek szerint alvás közben is. (A matracát egy szinttel lejjebb raktuk, nehogy kiszabaduljon a cápa.) Ezen a képen itt balra próbál ártatlanul nézni, de ne dőljetek be neki, hatalmas zsivány, egyik napról a másikra olyan produkciókat mutatott be, hogy az apjával azóta sem tértünk magunkhoz. Az alaphelyzet ugye az, hogy mi még soha nem éltünk át pl. mozgásfejlődést, Andris demonstrálja, hogy is néz ki az ilyesmi. Valami egészen különleges érzés látni a gyerekünk fejlődését, van benne büszkeség, csodálat, drukkolás, megilletődöttség, tisztelet.

Mivel a kanapén és az ágyon egyre nagyobb lendülettel forgolódott a gyerek, a habtapiját kiköltöztettem az étkezőbe és a nappaliba, hogy ott gyakoroljon, a talajról szerencsére nem tud leesni. A járólap és a parketta rögtön megtetszett Andrisnak, mert sokkal jobban csúszik, mint a lepedő és a habtapi, pl. a 360 fokos fordulat itt pillanatok alatt megvan. A sikerélményeken felbuzdulva sarjunk nekivágott a nagyvilágnak, azaz a nappalinak. A hófordulós posztban már említettem, hogy a mászástanulást és a klasszikus kúszómozdulatok kikísérletezését egyelőre szünetelteti, ugyanis a húzódzkodás és a hempergés tökéletesen elég a nagyvilág meghódításához. Andris a saját fején tapasztalta, hogy kemény felületen szó sem lehet szeleburdi mozdulatokról. Miután kétszer-háromszor kicsit odakoccintotta a fejét a földre, sírva nézett rám, hogy akkor most ebből hogy lesz kalandozás, én meg nem rohantam hozzá, hanem belenéztem a szemébe és azt a bölcs tanácsot adtam neki megnyugtató hangon, hogy lassan és óvatosan, kisfiam. Andris megértette az üzenetet és abbahagyta a sírást. Tíz-tizenöt percig viaskodott magával, hogy mi legyen, menjen vagy maradjon. Kiült az arcára a belső küzdelem, azt hittem, megzabálom a nagy morfondírozót. Ha megy, csak hempergéssel működik a dolog, de előfordul, hogy megint megkoccolja a fejét, ha marad, be kell érnie a habtapi nyújtotta izgalmakkal. Úgy döntött, a halnál és a kilencesnél milliószor érdekesebb a porszívó, a virágállvány, a kanapé, szóval, megy. Az első néhány hemperedésnél még kinézett rám némi biztatásért, én meg mondtam neki, hogy tudod, Andris, lassan és óvatosan, és minden egyes mozdulatnál megdicsértem. Utána már belejött a hempergésbe, kitanulta, hogy tegye le koccanás nélkül a fejét a járólapra és a parkettára. Rém büszke vagyok rá, szeretem, ahogy kis finom, összehangolt mozdulatokkal becserkészi a célpontjait, és addig ügyeskedik, amíg eljut hozzájuk. Közben komolyan néz, összpontosít, mert ez nagy munka egy baba számára. Néhány mozdulat a repertoárjából:

Élete első küszöbátkelésénél azért izgultam kicsit, bár ezt Andris nem látta rajtam, csak a bátorítást. Az nagyon aranyos, amikor a küszöbnél körbefordul párszor, hogy előkészítse az átkelési pózt, aztán meg ráfarol a küszöbre és megkezdi az áthemperedést. Nagyon elégedett magával, ha sikerül, és rengeteg dicsértet bezsebel tőlem.     

Most, hogy az energiagombóc ilyen szinten mozog, kihívás lett a pelenkázás. Aduászokat rejtegetek a polcon, hogy a pelenkázás kulcspillanataiban lekapjam és Andris kezébe nyomjam őket, így nyerve három-négy perc mozdulatlanságot, amíg a fiam tanulmányozza a frissen kapott kincsét, pl. a tiszta szemeteszacskót, a habtapi narancssárga hármasát, a törlőkendős tasakot. A nemkulcspillanatokban hagyom, hogy a gyerek extrém pózokat találjon magának. Az a gyanúm, hogyha már kúszik-mászik, kénytelen leszek a földön pelenkázni. 

A húzódzkodást a pelenkázóasztalon szokta gyakorolni: rájött, hogy pereme van, amibe bele lehet kapaszkodni, és a peremen túl ott a rendkívül izgalmas szemetes teteje, amire az anyja krémes dobozt és gumikacsát pakolt. Olyan tíz-tizenöt centit húzódzkodik Andris, mindig meglep, hogy ilyen erős baba. A pelenkázó pereménél az a legkedvesebb szórakozása, hogy nézegeti-forgatja kicsit a Sudocrem dobozát, aztán direkt lelöki a földre. Először azt hittem, véletlenül landolt a földön a doboz, de miután néhányszor visszaraktam a szemetes tetejére és ő mindig szándékosan letolta róla, hogy koppanjon a parkettán, mert az tök jó hangos, konstatáltam, hogy hoppá, kísérletezik a baba (meg azt is, hogy a hajolgatástól fáj a derekam). A gyerek így ellenőrzi, működik-e még a gravitáció:

Ez fürdetés után történt: a gyerek a dobozzal játszott, én krémeztem és öltöztettem. Aztán Sir Andrew váratlanul kacarászni kezdett, csak úgy, magától, annyira tetszett neki a doboz lelökése és koppanása. (Sokadszorra is visszaraktam a szemetes tetejére, mert stramm anya vagyok.) Ha jól rémlik, olyan még nem fordult elő, hogy S.A. pusztán a játék öröme miatt kuncogjon a saját kis belső világából kiindulva. Mindenféle hangot adott már ki játék közben, ha jól érezte magát, de az önfeledt nevetgélést eddig csak felnőtt váltotta ki belőle. Ja, azt is imádom, hogy Andris ebben a korban még nem tud színlelni, minden érzése meglátszik az arcán:

Az az egyik legjobb dolog az anyaságban, hogy a gyerekem hihetetlen boldogan tud rám nézni, olyan üdvrivalgásokra képes fülig érő szájjal, hogy rendkívül különleges embernek érzem magam, illetve legszívesebben reggeltől estig puszilgatnám és ölelgetném.  

A következő mutatvány, amivel meglepett minket Andris, az ücsörgés. Talán három-négy hónap körül járhatott, amikor úgy mocorgott, mintha megpróbálná ülő helyzetbe tornászni magát az apja karjában. Két-három hete vettem észre, hogy a gyerek szoptatás után szeretne felülni és távozni az ölemből. Ez utóbbit megakadályoztam, mert az ölem és a talaj között van egy kis távolság. Nem mintha Andrist ez érdekelné, azóta is minden szoptatás után úgy mozdul meg, hogy jó, ennyi volt, köszönöm a kaját, anyám, most már lépek, kezitcsókolom. Most ott tart, hogy sík felületen háton fekve az égbe nyomja a mellkasát, kicsit könyökre támaszkodik, moccanatlan marad pár másodpercig ebben a pózban - és várja az emelkedést. Nagyon tud csodálkozni azon, hogy nem történik semmi. A fürdőkádban viszont elemében van a cápa, úgy néz ki, a víz egyértelműen az ő közege. Az apja ugyanazt éli meg fürdetés közben, mint én a pelenkázásnál (és ebből nem az a legfárasztóbb, hogy húsz percig tart), csak ő még nem dolgozta ki a figyelemelterelő stratégiáját, pedig van bevethető gumikacsa, - hajó, - könyv. Azt gyorsan elmondom, hogy nemrég kezdtem a hozzátáplálást, és a védőnő elmondta, hogy nagy melegben felforralt és lehűtött vizet adjak majd a gyereknek, ha szomjas. Nos, a helyzet az, hogy Andris, miután kiharcolta, hogy az apja engedje, hadd akciózzon kedvére a babakádban, kortyolt néhányat a szappanos fürdővizéből, és én is láttam, hogy egyszer-kétszer direkt beleivott a hullámokba, úgyhogy ennyit a felforralásról. Az ücsörgés meg úgy esett, hogy az apja kezéből kificeregve megkapaszkodott a kád szélében és kedélyesen elnézegette és -markolászta a zuhanyfüggönyt:

Senki nem mondta, hogy ilyen klassz átélni ezeket a dolgokat, minden napra jut egy kisebb-nagyobb csoda. Micsoda izgalmak lesznek itt még, kérem szépen. Remélem, nem kapok szívinfarktust, amikor majd lábra áll a gyerekem.  

Apa mesél

Andris utál öltözni és azt is utálja, ha fürdés után bekenem a habtestét mindenféle krémekkel. A Természet Féktelen Gyermeke menekülés közben már-már Salchowokat és Rittbergereket ugrana a pelenkázóasztalon - ha hagynám. Mivel nem hagyom, sír, de nagyon, még a könnyei is kicsordulnak. Ilyenkor általában valamilyen szülői műsorszámmal lehet elterelni a figyelmét az őt ért méltánytalanságról (mostanában a kutyaugatás apamódra és a fejkörzés anyamódra a kedvence), legutóbb azonban B. úgy döntött, mesét rögtönöz a cápakölyöknek:

B. (kedves hangon, mosolygósan): Egyszer volt, hol nem volt...
Andris (teljes átéléssel sír): Áhháháhhá...!
B. (kedves hangon, mosolygósan továbbra is): ... volt egyszer egy kisfiú...
Andris (abbahagyja a sírást, figyelmesen néz az apjára): Bö...
B. (még mindig kedves hangon, mosolygósan): ... aki nagyon szeretett öltözni...
Andris (bömbölni kezd): Áhháháhhá...!
B. (vigyorogva): Úgy látom, ez a mese nem rólad szól, Andris.

Horror

Ezt írtam be tárgynak a B.-nek küldött mélben, mert nem volt egyszerű napom: Andris szinte megszakítás nélkül sírt éspervagy nyűglődött 5.45 és 13.05 között. Összesen huszonöt percet bírt aludni. Babaságából adódóan érzékeny a frontra és három hónapja jön a foga, de eddig egy-két óránál többet nem nyűgösködött, és meg lehetett nyugtatni. Ma semmi nem volt jó neki, minden apróságon sírva fakadt, például ha a szájába vette a sárga gumikacsáját, azért sírt, ha kiesett a szájából a sárga gumikacsa, akkor meg azért. Patthelyzet, egy baromi nagy patthelyzet volt a nap fele. Két percet sem tölthettem nélküle, mert egyből sírni kezdett. A kibújó fognak/fogaknak nyilván én örülök majd a legjobban. Nem tudtam, hogy az egyik legdurvább dolog a világon, ha órákon keresztül a gyerekem panaszos sírását kell hallgatnom, ráadásul úgy, hogy egyrészt esélyem sincs megbeszélni vele a problémáit, másrészt rémesen rossz ütemben ébredtem 5.45-kor valami borzalmas álomból, fáradt és zaklatott voltam, de egy pillanatot sem szusszanhattam, 5.45 és 13.05 között minden Andrisról szólt, én megszűntem létezni. Ha jól emlékszem, még délelőtt szakadt ki belőlem egy istenes ordítás. Nem tudom megmagyarázni - ordítanom kellett. Teli torokból. Egyből megkönnyebbültem. Álltam a gyerekszoba közepén, Andris azt hitte, játékból ordítok, mert ugye hajcibálásnál szoktam sikongatni, hogy örüljön, és mert vele szemben soha nem emelem fel a hangomat, neki nincs olyan tapasztalata, hogy például haragszom rá, elutasítom, csúnyán nézek vagy hasonló. Nem gondoltam, hogy a sokórányi sírás ilyen feszültséget generált bennem. A néhány másodperces ordítás után úgy éreztem, haladéktalanul fel kell csapnom Müller Péter Örömkönyvét, és amit az adott oldalon olvasok, az lesz a megoldás a helyzetre. Az Örömkönyv nem az a kimondott babatanácsadó kézikönyv, de valamiért felcsaptam, hátha. Ott volt a késztetés a zsigereimben. Ültem a vécén, a gyerekem természetesen sírt, kezemben a könyv. Ez a sor jött velem szembe: "Ennek a mesének - mint minden mesének - vannak gyönyörű és iszonyatos fejezetei. Vannak benne jók és gonoszok, örömök és szenvedések, de még a legmélyebb pokolban is tudnunk kell, hogy ez nem marad így - ez történetünknek egy sötét fejezete csupán -, majd jön helyette egy másik, napfényes kibontakozás." Felnevettem. Ez nekem is eszembe juthatott volna, ha tudok pihenni egy kicsit, de nem tudtam. Azon nevettem, hogy ilyen találó  sorra bukkantam ad poci, meg azon is, hogy Müller Péter a második világháború alatt gyerekeskedett, az valódi pokol, basszus, én meg képes vagyok itt ordítani nagyjából a semmi miatt. Összepakoltam magunkat röpke egy óra alatt, mert a gyerek továbbra is sírt és tiltakozott, ha néhány centinél messzebb távolodtam tőle, aztán lementünk sétálni. A kimerült Sir egészen hamar elaludt az új babakocsijában, én meg leültem a játszótéren az egyik padra, műanyag késsel és villával elfogyasztottam a menzán vett ebédemet és miután szalvétával megtörölgettem a számat, a második terézanyus kötetet olvastam egy órán át. A legnagyobb nyugalomban. Sütött a nap, fújt a szél, csicseregtek a madarak.

Ma is tanultam valamit.

Mikor lett ekkora ez a gyerek?

Mielőtt Sir Andrew élénk társasági életéről mesélnék, muszáj megemlítenem, hogy csütörtökön hat hónapos lett az én kis átlagos gyerekem, a paneléletem egyik főszereplője. Itt most hófordulós összefoglaló következik, talán eposzi méretekben, mert szeretek ennyit írni a semmiről. Ha lenne, ide most beraknék egy huncutul kacsintó szmájlit, szmájli hiányában azonban jöjjön a fiam egyik igen beszédes képe, ez azért majdnem olyan, mint egy huncutul kacsintó szmájli:

 

A gyerek alapértelmezett beállításai, miszerint ügyesokosaranyosszép, nem változtak márciusban sem, illetve valamennyit mégis, hiszen még ügyesebb, még okosabb, még aranyosabb, még szépebb szebb lett. Tulajdonképpen nehéz ilyen összefoglalósdit játszani, Andris annyi mindent csinált az elmúlt hónapban. Például nőtt. A védőnő hetven centinek mérte három nappal ezelőtt, én elhiszem neki, hogy annyi. Nagy hetvennégyes és nyolcvanas ruhát hord (nem a védőnő, hanem a cápa), az előbbiből a body még pont jó rá széltében-hosszában, pedig egy gramm háj sincs rajta. Bár néha dögnehéznek érzem, Andris csak nyolc kilót és huszonhárom grammot nyomott a csütörtöki mérlegelésen. Meglepődtem, mert azt hittem, elhagyta a nyolcésfelet, úgy látszik, hiába evett sokat, a rengeteg mozgás felemésztette a bezabált Anyatej Gold jelentős részét. Március második felében megint óránként evett nappal (és áprilisban is folytatja ezt a hagyományt), de most résen voltam, nem követtem el a februári bakit: mihelyt a cápa nagyfogyasztó lett, hagytam a fenébe a házimunkát és aludtam, ha adódott egy kis idő, így nem estem össze a fáradtságtól. (A saját hibáimból szeretek tanulni, igen.) Aludnom kellett amúgy is, mert a fogzás okozott néhány durva hajnalt és szem alatti bőröndkollekciót. A Fognélküli ugyan kialudta a nyolc-tíz óráját, de egy ideig minimum négyszer megszakította az alvását a dologéles fogínyápolás és szoptatás kombó miatt. Tíz perc volt az egész, az öt-hatórányi alvásomat viszont feldarabolták ezek a tíz percek, alighogy visszaaludtam, már keltem is fel.

A védőnő szerint a cápa nemcsak magasságban és súlyban jár az átlag felett, hanem mozgékonyságban is (meg úgy mindenben, Á. biztatott is a sorozatgyártásra, annyira tetszik neki a cápagyerek). Rendkívül fürgén fordul ide-oda, Á. nagyokat pislogott, amikor Andris bemutatta a tudományát a vizsgálóasztalon. Kizárólag az ágyában és a földön lehet egyedül hagyni, a biztonság kedvéért B. lejjebb rakta a matracát, ki tudja, mire képes egy ilyen minivillám. Vízszintesen minden fix pontba belekapaszkodik (pl. apja ujja, küszöb, pelenkázó pereme) és a fix ponthoz húzza magát, nem szeretném egy kétségbeesett hajnali sírásból kikövetkeztetni, hogy ez a művelet már függőlegesen is megy neki. Itt egy mozgásos kép, mindjárt mondom, mi az ábra:

Az a hosszú kék-világoskék izé a Nandu kendőm, épp vasaltam, csak a fotó kedvéért eldobtam a vasalót. A Harisnyás Fenegyerek márciusban hanyagolta a kúszómozdulatokat, inkább a mászásra gyúrt, sok időt töltött el azzal, hogy megpróbálta stabilizálni magát a tenyereire-térdeire támaszkodva. Aztán kiderült, hogy A Harisnyás Fenegyerek okos is: Rájött, hogy hempergéssel oda tudja manőverezni magát a kiszemelt tárgyhoz, ergo felesleges holmi hátgörbítéssel és térdfelhúzással bajlódni, tökmindegy, hogy egyetlen irányt tartva jut el az óhajtott labdáig/ásványvizes flakonig/felnőtteledeles tálcáig, vagy öt-hat kitérővel. Azóta vígan hempereg a kölök, csak néha pihen meg - például felteszi a lábát az ágytámlára és nyuszit gyömöszöl a szájába. Remélem, még időben szólok Az Univerzum Fogantatás- és Terhesügyi Biztosának, hogy a második gyereket HARMADENNYI ENERGIÁVAL KÉREM! Köszönöm!   

Egyébként a babaképű vicces helyzetekbe tudja hozni magát a forgolódásnak köszönhetően, íme az egyik:

Addig hempergett, amíg úgy landolt az oroszlános konditermében, hogy az egyik tartóléc a szeme elé került. A Sir értetlenkedve fintorgott, hogy hát, jó, ha nem látok semmit, akkor nem látok semmit, és megadóan feküdt ott egy darabig, ha jól emlékszem, a röhögésünk azért cselekvésre ösztönözte egy idő után és valahogy feloldotta az önként vállalt elsötétítést. Ja, a konditerme a tévé miatt van letakarva. Sir Andrew nézné, de mi olyan gonosz szülők vagyunk, hogy nem engedjük.

A cápa keze is ügyesedett márciusban, Sir Andrew ennek megfelelően fokozott figyelmet szentelt a tenyerének és az ujjainak (vagy lehet, hogy a mandzsettagombjait ellenőrizte):

Élvezi, hogy mindenféle mozdulatra képes, az egyik kedvence az, hogy amikor fekszik a hasán, rátámaszkodik valamelyik kezére, a másikkal meg virágot szed a domboldalon, például:

Természetesen nincs olyan, amit ne akarna megfogni, megvizsgálni, megnyalni. Imádja markolászni az apja és az anyja haját, annyira élvezi, hogy sikongat közben. Gondolom, nem véletlen, hogy a textilkönyvében is a 'pókszőr' és az 'oroszlánsörény' az abszolút favorit. A sikongatásról jut eszembe, hogy a márciust a hangok hónapjának szerettem volna, a kisfiam pedig valószínűleg olvassa a blogomat, mert a március a hangok hónapja volt - többek között. Továbbra sem tudom azonosítani a szövegelését, de őt ez nem zavarja, mondja-mondja-mondja. A sikongatásai között van egy nazgúlos, na, attól kiráz a hideg, a sarj viszont borzasztóan élvezi, ráadásul sokáig ki is tartja. Lehet, hogy ettől hullik a hajam, egyszerűen elsorvadnak a hajhagymáim egy-egy nazgúlos sikoltás alatt. 

Az év harmadik hónapjában történt az is, hogy megizmosodott a gyerek énképe. Szívszaggatóan tud sírni, ha valami (általában kettő darab galád anyakar) megakadályozza bizonyos dolgok kivitelezésében, mondjuk, abban, hogy egy elegáns mozdulattal leforduljon a pelenkázóasztalról. Meggyőződése, hogy mi egy test és egy lélek vagyunk, vagyis én nem akarhatok mást, mint ő, márciusban kezdte megtapasztalni, hogy van az ő lelke és van az ő teste,  és ez a test tetszés szerint elmozdítható - a szülei által. Szerencsére hamar el lehet feledtetni vele, hogy méltánytalanság érte, teszem azt, az apja kutyaugatásai mindig megvigasztalják.

Márciusban ez a No.1 kép a fiamról, akinek a tekintete és mosolya ebben a hónapban is sok-sok  (férfi és női) járókelőt/eladót ösztönzött verbális cirógatásra, meg arra, hogy gratuláljon az apukájának és az anyukájának:

Igazából rengeteg No.1 képem van a fiamról, csak önuralmat gyakorolok és a többit nem blogolom be. Már nem tudom, hol, de valahol olvastam, hogy egy emberről nem lehet mindent elmondani, és ez még inkább igaz, ha a saját gyerekről van szó. Úgy érzem, Andris mindjárt érettségizik és még alig meséltem róla valamit.

P.S.: Kisfiam, az április legyen a hangok hónapja - kizárólag a hangoké, rendben?

Bizsuboltban történt

Úgy kerültem a bizsuboltba (kezdte csibike a vallomását), hogy játéknak látszó tárgyat kerestem a sarj számára, akit egyre kevésbé kötnek le a korosztályos játékai. Nem találtam (és bizsut sem vettem!), a szóban forgó sarj viszont igen: korallláncot, parókát, gyertyát, plüsszsiráfot satöbbit, mert ez egy ilyen univerzális kínai bizsubolt. (A sarj sem vett bizsut.) Lelkesen nyújtogatta feléjük a mancsát, szerencsére a hordozókendőben én dirigálok, úgyhogy a nemszabadkisfiam! helyett egyszerűen csak elfordultam a rendkívül vonzó tárgytól, a sarj meg fordult velem, hiszen a hordozókendő már csak ilyen együttfordulós. Ez volt a mázlija szőkecsaj1-nek is, aki addig hízelgett kedves hangon az egyre jobban vigyorgó (és így a bűbájossági skálán tízből tíz pontot begyűjtő) sarjnak, amíg nem bírta tovább és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Andris arcát. Azért nem törtem el szőkecsaj1 ujjait, mert időben észleltem a szándékot és el tudtam menekíteni a gyerek jobb arcfelét az orvtámadás elől, bár egy ujjperecnyi érintés így is landolt Andris arcán. (Idegenek ne simogassák a gyerekemet, főleg koszos kézzel, főleg az arcát-kezét. Én se cirógatom meg csak úgy Christian Bale-t, hiába tartom nagyon helyesnek.) Mivel szőkecsaj1 nem bírt elszakadni a fiamtól, jött utánam, bárhová mentem, a kijárat felé indultam, hátha oda nem követ, közben pedig hallottam, ahogy szőkecsaj1 Andrisról áradozik szőkecsaj2-nek (az ilyen boltokban érdekes módon minden alkalmazott fiatal csaj, szőke és harminc kiló - sminkkel együtt), és kijelentik, hogy nekik is kell egy ilyen baba, de egyikük sem akar szülni, szőkecsaj2 meg azt is hozzátette, hogy nem akarok terhes bálna lenni, de mondtam apámnak, hogy akkor lesz unokája, ha utána fizeti a zsírleszívásomat. Bakker! Nekem ez miért nem jutott eszembe? 

Bababoltban történt

Tavaszi-nyári sapkát akartam venni a fiamnak, aki már egy ideje aludt rajtam a mei-tai-ban, amikor beléptem a boltba. A sapkáknál tüsténkedő eladó készségesen kereste meg a legnagyobb méretet a kiszemelt fazonból - és megkérdezte, hogy rápróbálhatja-e a fiam fejére. Az egyértelműen szundikáló fiam fejére. És nem szólt, hogy más színből, de ugyanolyan fazonból van akciós - én vettem észre, véletlenül. És valaki árulja el, légyszi, miért drágább a fiam semmi kis sapkája a szoptatós melltartómnál, ha a sapkában lényegesen kevesebb az anyag, mint a melltartóban.